A matula közeli rúgd ki a lekvárt csinál egy sorozatot éppen a rocktörténelem 10 legjobb punk zenekaráról és kiváncsi leszek hanyadik helyre hozzák be a most következő szuperhőseimet. Nem mondhatnám, hogy nagy punk rocker vagyok, de ha van zenekar, aki serdülőkori életem meghatározó lemezeit hozta, akkor kétségkívül elmondhatom a Bad Religion volt az. A Bad Religion talán egyetlen olyan zenekar, amelyikbe nem unta bele, amelyik gyakorlatilag fennállásának 25 (hu bazz, huszonöt) éve hozza a formát, és nemcsak a kalifornia, hanem az egész bolgyó talán legautentikusabb, hagyományosan nagy hatású köcsög rockja.
Persze hallottam már, hogy aki egy BR lemezt hallott, hallotta az összeset, de ekkora baromsággal nem érdemes foglalkozni. A zenéjük egy dolog, lehet szeretni, lehet nem szeretni, de egy olyan hagyományos ortodox műfajban, mint a punk, nem lehet megváltani a világot. Persze elő lehet jönni a The Clash-hel, ami punk volt hozzállás, szöveg-és világnézet tekintetében, de zeneileg? Most komolyan kérek mindenkit, ne sértegessük szegény öreg Strummer bácsit azzal, hogy zeneileg egy polcra rakjuk a Bad Religionnel, vagy a Sex Pistolssal, mert az már tényleg komolyan nagy genyóság lenne. A The Clashben zenészek zenéltek, hangszereken játszottak muzsikát, a punk rock muzsika teljesen más lapra tartozik. Aki szerint a Guns of Brixton, meg a God Save The Queen ugyanaz a műfaj, az sürgősen jelentkezze be az elmegyógyászához. De nem a Clashről, és nem is a Sex Pistolsról, mégcsak nem is a punk zenéről van mostan szó, térjünk vissza Kaliforniába, a nyolcvanas évek legelejére.
Mit lehet mondani 1981-ről, ha az USA-ról van szó? Hát, például Ronald Reagant megválasztjál elnöknek, aki belekezd az SDI programba (gyk. csillagháborús fegyverkezés – Sace Defense Initiation), a csúcsára érkezik tehát a hidegháború, tombol a fegyverkezési verseny, a hippik, veteránok szépen lassan befogják a pofájukat, és ahogy az lenni szokott, (már a fejletebb régiókban) elkezd pörögni a gazdaság. Ezzel együtt pedig emelkedik az életszínvonal, megjelenik a yuppie életforma, már a heroin is kimegy a divatból, jönnek a kokszon edzett managerek, az izmosodó középosztály pedig kiköltözik a nyugodt kertvárosokba. Különösen igaz ez Kaliforniára, ahol egyvalami azonban tutira biztos. Ha a Baby Boom generáció által nemzett kölykök nem csinálnak magukkal valamit, beledöglenek az unalomba. Ha ezeknek a kedves, gördeszkázó, béjemixező kölyköknek pedig eszükbe jut, hogy egy egykori félhülye színész pihenteti kezét a piros gombon, hát akkor aztán könnyen ideges lehetnek, a szülők által megteremtett jólét, házhoz szállított pizza, a távírányítős színes tévé, meg az atari 2600 konzol ellenére is, feltéve ha van még egy kis maradék agyuk.
Nos voltak páran ilyenek, ezek egyike pedig kétségkívül Greg Graffin volt. A családjával a hetvenes évek végén a San Fernando völgybe érkező fiatal Graffint elképesztette az ellenséges, frusztráló dél-kaliforniai környezet és jobb híján olvasással, meg zenehallgatással töltötte idejét, mígnem kevés barátainak egyike összehozta Brett Gurewitzzel és Jay Bentleyvel. A kövektező beszélgetés zajlott le közöttük az első alkalommal.
Greg: Alapítani kéne egy zenekart. Énekelnék. Brett, te tudsz gitározni?
Brett: Tudok.
Greg: Jay, hogy állsz a basszusgitárral?
Jay: Gyorsan megtanulok.
Babummm. És megalakul minden idők egyik legnagyobb zenekara. Ez lett a Bad Religion. Igazából nem tudni mi volt előbb, a Bad Religion nóta és bemutatkozó EP és arról nevezték el később a zenekart, vagy fordítva, mindenesetre a logó az áthózott kereszttel kicsit provokatívra sikeredett az egyszer biztos. Az első lemeznek már a címe is beszédes. A kazettára, előben rögzített, ezer példányban megjelent “How could hell be any worse?”, azaz “hogy lehetne a pokol ennél rosszabb?” azóta klasszikus. Megkapja a lemezen mindenki a magáét. Ha valaki azt hiszi, hogy Ronald Reagen egyetlen jótéteménye és legnagyobb eredménye a szovejet birodalom gazdasági megroppantása volt, az kurva nagyot téved. RR legnagyobb dobása pont az volt, hogy ezekből a kertvárosban unatkozó emberekből előhozta az állatot, akik képesek voltak csipőből olyan számokat írnia a modern fogasztói társadalomról, meg a kormányról, mint a Voice of God is Government és a We’re only gonna die, vagy a harmadik világháborúról, mint a World War III, esetleg a heroinról, mint az Along the Way (talán a zenekar legnagyobb nótája).
Nehéz lenne fogást találni a Bad Religion első lemezén, kult státusz bezsebelve, de nem úgy jönnek össze a dolgok ahogy kell. A fő probléma egy születésnapi Greg Graffin ajándékból lesz. A frontember ugyanis kap egy szintetizátort, az igazi baj nem is az, hogy elkezd rajta játszani, hanem az, hogy elviszi a zenekari próbákra, sőt a stúdióba is. Az 1983-ban megjelenő Into the Unknownnal pontosan az történik, mint ami a kisérletező punk zenekarokkal szokott történni. Csúfos bukás, rajongói elutasítás, közben Mr. Brett kicsit jobban összekavarodik a hernyóval, mint kéne, és a zenekar hiába adja ki a Back To The Known kislemezt, megbukik. Egyébként is 1984 van, megjelenik a metal, az újhullám, és a kaliforniai (meg úgy wordwide is) punk színtér gyakorlatilag elmegy téli álmot aludni a barlangba.
Három év szünet következik, Greg Graffin elkezdi a UCLA-t, ahol geologiát és biológiát kezd el hallgatni, Mr. Brett elvonóra vonul, lassan hömpölyögnek a hónapok, amikor a frontember összetrombitálja a bandát egy új dobossal és Jay Bentleyvel (aki egy fellépést válllalt, annak ismeretében, hogy a régi nótákat játszák majd, de “kurva jól érezte magát” – maradt). Megérkezik Greg Hatson is, szóval innentől ikergitárral nyomja a zenekar, Teddy Scheyert pedig Peter Finestone váltja a doboknál és nem kell sok, 1987 felveszik a Suffer című lemezt. Én 10 éves voltam akkor, és egy kommunista diktatúrában éltem, esélyem sem volt a Bad Religionről hallani, de az a lemez letaglózó. A zenekar felnőtt, a lemez leghosszabb száma két perc negyvenöt másodperces What can you do?, szóval igazi klasszikus, ortodox terc párhuzamokkal oooo-áááá-zásokkal telitüzdelt punk mestermunka, 25 perc intellektuális fejből kiabálós pogó orgia. Olyan nótákkal, amiket egyszerűen nem lehet a zenekarral együtt nem énekelni.
“say what you must, do all you can
break all the fucking rules
and go to hell with superman
and die like a champion ya hey!”
Négy sorban a punk rock értelme, kibaszott költészet, nyilvánvaló világszám, aki punknak nevezi magát és nem vágja ezt a nótát, az a himnuszról maradt le, de igazából a lemez bármelyik számát elő lehet venni mindenkinek aki punk zenekar alapításán töri a fejét, mert ha az 1%-a megvan ennek, akkor már megvan az új Offspringunk. És innentől a Bad Religion menetel, mint a gőzhenger. 1989-ben adják ki az én személyes kedvencemet, első BR élményemet a No Controlt, amiről nem akarom a fentebb nevezett szuperlatívuszokat megint leírni, “hallgasd meg mielőtt meghalsz, mert szarul jársz” kategória.
Aztán a Mr. Brett által alapított Epitaph kiadó, mely a zenekar ésakaliforniai punk zenekarok alapkiadója ki találja adni az Offspring nevű zenekar harmadik nagylemezét. Igen, a Self-Esteem, meg hasonló slágerekkel teletűzdelt lemezt, amit szarrá játszik az MTV és elmegy belőle hét és fél millió darab. Beindul a punk hullám, aminek a hátán befut kismillió punbk zenekar, többek közt, mondjuk az egykori BR előzenakar a Green Day is. A Bad Religiont valamilyen érthetetlen oknál fogva elkerüli a mainstream áttörés, bár tulajdonképpen befutnak európában, hiszen a Recipe for Hate után átigazolnak az Atlantichoz (Sony music ugye), és kiadják a kilencvenes évek kétségtelenül legjobb BR lemezét a Stranger than Fictiont. Ez mai napig a zenekar legjobban fogyó lemeze, de az ötlemezes szerződés nemcsak az áttörést nem hozza meg, de Mr. Brett felkapja a vizet, kiszáll a zenekarból ezután a lemez után és megkezdődik a zenekar életének kétségkívül leggyengébb periódusa. A multinál és Brett Gurewitz nélkül készült lemezeik nem rosszak, nem rosszak, de a Gray Race (1996) No Substance (1998) New America (2000) azért korántsem alapművek. Annyi elmondható, hogy eljutnak európába, sőt még a Szigeten is fellépnek a Tankcsapda után, de mindezektől függetlenül nem ezekkel kezdeném, ha nem ismerném őket.
Részemről a szigetes koncert kipipálása után például teljesen ki is ment a képből a zenekar, hogy 2002-ben a Tesco újságospultnál kezembe akadjon egy Metal Hammer. Hát onnan kell megtudjam, hogy új BR lemez, Mr. Brett visszatér a zenekarba, a zenekar visszatér az epitaphoz, miután lejárt a lemezszerződés, és izé. Process of Belief címen jön az új osztás. És nagyon jön. Supersonicusan. Befelé. Tényleg, mintha 1987 lenne, a 2002-es visszatérés az egykori kiadóhoz és az alapító gitároshoz egyben azt is jelenti, hogy három gitárossal nyomja a zenekar és iszonyatosan odavág a lemez. Akárcsak a 2004-es Empire strikes First, ami arock against bush kampány részeként jelenik meg, a Bad Religionék 25 éves évfordulóján kijön az első hivatalos koncert dvd is a pletykák szerint pedig jövőre jön a 15. Bad Religion lemez.
Ha van zenekar, amit egykor a talán soha el nem jövő pillanatban, rá fogok erőltetni a kölykömre az kétségtelenül a Bad Religion lesz. Mert a Bad Religion jó. Szereted. Szeretnéd. Ha meg nem, akkor egy hülye fasz vagy. Higgyjé’ nekem…
Szeretem, amikor zenéről írsz. Egyébként most milyen számon érhetlek el? A három meglévő közül egyiken sem tudtak téged kapcsolni. (Voda meg Hangony.)
Írj az itt megadott címemre vagy a gmail-es címemre.