Ilyenkor mindenki kedvesebben szól a másikhoz, a beigli és töltött káposzta illata lengi be a rokonoktól és vendégektől zsibajgó otthonokat. Miközben mindenki bódultan élvezi a karácsonyi szabadság gyorsan pergő perceit, itt ömlik, ömlik az adat minden mennyiségben. Fuck Christmas, it’s free leech time!

ma lekerül a padlózat… oh yeah!

micsoda plugineket tettem en fel a firefox ala? twitter gomb meg minden

Az alábbiakban kénytelen vagyok a kilencvenes években negligált és elhamarkodottan elítélt zenekarokat rehabilitálni. Régi restancia, amit már részben párszor meg is tettem, de azért most a From Here to Eternity című The Clash koncert többszöri áthallgatása után azért most itten én úgy érzem, hogy ezt el kell mondjam, bele a nagyvilág pofájának a közepébe…

Harmadrendű vádlott: Massive Attack

Vádak: Klausztrofóbiás, végtelenül befelé forduló paranoiás buzi hippi zene, akit csak a lelkileg félig-meddig nyomorult emberek képesek élvezni. Annak ellenére, hogy az Unfinished Sympathyt, a maga idejében hülyére hallgattam a kilencvenes évek sztárzenekarára olyan ívben szartam, hogy azt elmondani is lehetetlenség. A Karmacomától, már a hideg is azonnal kirázott, de a Mezzanine féle befelé fordulás után én azt mondtam ezeknek a cool brit csókáknak, hogy apátok faszán lúdbőrözzön a szőr, engem hagyjatok ki a baromságaitokból és teljesen bojkottáltam a zenekart egészen 2005-ig…

Ítélet: A Massive Attack az én fasszopó dilettáns és felületes, első benyomásain alapuló véleményemmel ellentétben, a kilencvenes évek egyik legelegánsabb és legfinomabb zenei produkciója volt, és az életmű mai napig teljes mértékben a falhoz baszhat akárkit. A Mos Deffel előadott I against I című track pedig a lehető legteljesebb mértékben biztosan a legjobb Hip-hop track ever…!

Másodrendű vádlott: Front242

Vádak: nincs mit szépíteni, a Front 242-ra kerek perec kijelentettem valamikor 16 évesen, hogy egy rakás szar. A Belgiumi industrial pop brigád lehúzhatja magát a budin a Headhunterrel meg az egész nyolcvanas évekbeli dark pop baszásával együtt, amit semmi nem választ el a szaros, húgyos, érthetetlenül sikeres Depeche Modetól. Talán egy kicsit keményebbek, de semmivel sem jobbak…

Ítélet: kurva kemény zene, kurva kemény szövegekkel, eszméletlenül profi, ami pedig még meglepőbb, hogy a legelőremutatóbb darabok az életmű korai lemezei közül kerülnek ki. Amik még akkor születtek, amikor én még réges-régen az oviban tologattam a dömperemet.

Elsőrendű vádlott: The Clash

Vádak: A punk zenekar, amelynek a Should I Stay, Or should I go című nótáját kilóra megvette reklámjához a Levi’s. Micsoda punk az ilyen? A The Clashről már akkoriban is csak szuperlatívuszokban hallottam. Az ír kommunista Bono, meg az összes geci kivénhedt dinoszaurusz a The Clasht emlegette, mint a zenekart akivel szívesen játszana élőben, az A&R igazgatója pedig a hetvenes évek végén egyszerűen kijelentette róluk: A The Clash, az egyetlen zenekar, ami számít…” Hát mit mond az ilyesmire a magamfajta 14 éves lázadó fasz? Húzzon a faszomba ez a Strummer, meg a kibaszott stadion rockja, engem ne fárasszanak azzal, hogy ez valami isten nagy királyság, az ilyen áruló lelkű köcsögök, ezért verés jár.

Ítélet: A fent nevezett ír kommunistának és az A&R igazgatójának is igaza volt… Én már három éve, amikor is volt bennem annyi türelem, hogy végighallgattam a London Callingot, amiről még Mick Jagger is azt mondta, hogy a „nyolcvanas évek legjobb lemeze” (sic!), hogy ezzel az állásponttal eléggé mellé fogtam, de most hogy hülyére hallgattam a From Here to Eternity című koncertlemezüket végképp fel kell adjam. Ilyen durván király koncertet és ekkora elsöprő erejű, mindenféle máfajt magába olvasztó nagy formátumú rock zenekar azóta se volt, és nem is valószínű, hogy lesz. Ha valami tökéletes, akkor az tényleg a The Clash… Csak, hogy rím is kijöjjön. Nem gyakoroltak semmilyen hatást a világképemre, mint mondjuk a Bad Religion, ami nekem mindig is a PUNK-ot jelenti majd, de az biztos, hogy ez az angol zenekar a lehető legdurvább, korát húsz évvel megelőző entitás volt és bizony, én kurva nagyot tévedtem.

Kellemes Mikulást…