Szépen lassan áttolom innen a lemezkritikákat oda, és a többit már odaírom. Ennek a blognak egyre kisebb a jelentősége számomra, de mivel azért irkálni néha kell, azért nincs teljesen elfelejtve. A bookmarkok közé érdemes betolni a thc-t, mert azt azért két-három naponta updatelni akarom, szóval ez afféle profilváltás, meg buzizni akarok egy kicsit a PS-el, meg a Dreamweaverrel… rock on!

Mostanában rettenetesen hallgattam Faith No Moret, de most kijött az Angel Dust remastered kiadása, amit természetesen azonnal le kellett húzzak. És természetesen ismét kirohanásra serkentett, de biztos vagyok benne, hogy már ezeken a hasábokon is írtam róla, csak lusta vagyok rákeresni. Mivel amióta zenei öntudatra ébredtem, többek között ennek a zenekarnak, sőt leginkább ennek a zenekarnak a hatására, be kell valljam, hogy vérbeli rajongó vagyok. Az összes magyarországi FNM koncerten ott voltam, betéve fújom az összes szövegüket, de mindezek ellenére szemernyi kétely nélkül állíthatom, hogy az Angel Dust minden idők legbesztebb rock lemeze.

Faith No More - Angeld Dust Cover

A lemezt indító Land of Sunshinetől kezdve beszippant, mint valami kibaszott drog és nem ereszt el. Iszonyatosan komplex, súlyos, ugyanakkor hihetetlenül fülbemászó lemez ez, melynek a himnuszaitól egyszerűen nem lehet megszabadulni. A himnuszok és kibaszott jó dalok aránya 1 az 1-hez, szóval igen nehéz úgy meghallgatni a lemezt kétszer egymás után, hogy utána egy hétig ne járjon az ember fejében a Smaller and Smaller, a Caffeine, vagy a Be Agressive! refrénje.

Mike Patton 22-23 évesen énekelte fel a lemez dalait és írta meg a szövegeket, és állítólag az egész banda kibaszott nagy fasírtban volt már a lemez felvétele közben az egész bandával, de még a zenekar tagja volt és ez kétségtelenül rányomja a bélyegét a lemezre. Bár folyamatosan vitatkoznak az egykori tagok, hogy mennyi munkája van Jim Martinnak a lemezen, aki egyébként DAT kazettán küldözgette a közreműködésének a gyümölcsét a fiúknak, de annyi szent, hogy néhány számban igen metálosra van véve a figura, ami nagyon sokban köszönhető a lemez megjelenése után egy évvel ki is rúgott gitárosnak is.

És akkor a többiek kiemelkedő zenei talentumáról nem is beszéltem, de annyi szent, hogy a lemez dalai 16 évvel a megjelenésük után is kíméletlenül odabasznak és amikor hallgatom borsódzik tőlük a hátam, annyira élvezem őket.

http://isohunt.com/torrent_details/51997489/ANgel+Dust?tab=summary

Meg kell mondjam őszintén, én korábban is próbálkoztam a Squarepusherrel, de igazán a 2006-os lemezével kapott el és azóta pótoltam a hiányosságokat Tom Jenkinssen munkásságát illetően. Elég felemás a kép, továbbra is a nagy kedvencem a Helly-ról a Welcome to Europe, meg a Hello Meow, de mondjuk a másik lemez, amit nagyra értékeltem tőle az a Music is a Rotted One Note, ami eléggé jazzes felhangjai ellenére, nekem bejött.

És hát ahogy megszokhattuk a DRM mentes Bleep! kiadónak hála, az október végén fizikai formátumban is esedékes Squrepusher lemez is kiszivárgott már a netre. Nem igazán tudom eldönteni, hogy akkor most olyan nagyon jó lemez-e, az új darab, de annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a Hello Everything irányából nézve, egy logikus progresszió eredménye a Just a Souvenir. De…

Alapvetően kicsit lo-fibb hangzása van az új cuccnak és talán kicsit nagyobb szerepet kapnak benne az elektronikus hangszerek mellett a klasszikus hangszerek. A myspacen először megjelent Delta-V egész rockos kis darab, szóval az öreg jazz basszer, mint azt a myspacen írja is, stadion rockot parázott lelki szemei elé, amikor a darab készült. Egyébként az ott ingyen meghallgatható track szerintem okés darab, még ha nem is nevezném „instant hit”-nek, szerintem nagyjából kihallható belőle az a vonal, ami a lemezt jellemzi.

Párszor még biztosan végig kell zúzzam a lemezt, hogy pontosítsam az álláspontom a dologgal kapcsolatban, de azért a hangzással kapcsolatban számomra, szerintem a lemeznek vannak gyengeségei, olykor annyira erőtlenül jön át a cucc nekem, hogy talán túlságosan is lo-fi, illetve dobozból jövő, de lehet, hogy az én készülékeimben van a hiba…

Ultimate dokumentum film a legendás Joy Divisionről, olyan amilyet csak angol dokumentumfilmesek tudnak készíteni. Szinte mindenki megszólal, aki számít és hozza mindazt, amit hiányoltam a Controlból, az Ian Curtisről szóló biográfiai drámából. Nem volt rossz a Control sem, szépen volt fényképezve, intakt volt a sztori is, ami azonban engem érdekelt a történetből, azt ebben a filmben találtam meg.

Mesterien benne volt ebben minden, ezt mutogatni kellene minden dokumentum film képző kurzuson, mert így kell bemutatni egy történetet hitelesen, szépen. Nagyon szépen betömködte azokat a tátongó lyukakat, amiket Curbin filmje hagyott a Ian Curtis sztori kapcsán, bemutatva az utat, ahogy 4 év alatt a Sex Pistols koncert után megalakuló Warsawból kultikus banda lesz, a frontember pedig a nagy áttörést jelentő amerikai turné előtt felakasztja magát a saját mosókonyhájában.

Megvolt a zene, megvolt a zene mögötti motiváció és végre beláttunk Ian Curtis mögé, a később szintén legendává vált New Order tagok motivációjába is. A legjobban az tetszett, amikor a legszimpatikusabb basszusgitáros csóka azt fejtegeti, hogy mennyire szart ő a művészetre. „I didn’t want to be an artist. I just wanted to kick them in their teeth..” Arról nem beszélve, hogy a filmben szereplő bármely snittben több van, mint bármelyik magyar kereskedelmi csatorna egy éves vágókép termésében…

10/10. Highly recommended.

Hivatalos oldal

Én egyébként szoktam hallgatni az IDM műfajt, ami az Intelligent Dance Music kifejezést takarja és azokat a zenéket írják le vele, amelyeknek van némi köze egykori dance muzsikákhoz, azonban általában egy dolgot biztosan nem lehet csinálni rájuk, történetesen táncolni. És nem szeretem a kísérleti zene cimkét sem, nekem valami vagy jó, vagy nem jó, mégha olykor ez a kategória nagyon is adekvát egy-egy előadó leírására. Szóval ha ehhez az IDM és Experimental taghez hozzácsapjuk az absztrakt, meg a hip-hop jelzőket, akkor meg már egyenesen egy Amon Tobin wannabet látok magam előtt és feláll a hátamon a szőr.

Szóval a last.fm-en böngészgetve akadtam az edIT nevű Los Angelesi intelligens zene felelősének a profiljára és nem tudtam mást tenni, valami miatt úgy éreztem, hogy le kell húznom és bele kell kóstoljak. Nos, Amon Tobinnal nekem amúgy semmi bajom, anno amikor a Supermodified című lemez kijött én teljesen padlót fogtam tőle, de amúgy azóta annyira valahogy nem játszik nálam a brazil superhero, de az edIT-től valami olyasmi effektet vártam, mint anno 2000-ben Tobin remekművétől.

Leszedtem hát a Crying over pros for no reason című 2004-es lemezt és odabaszott. Kísérletezős zene meg kell hagyni és mutat némi rokonságot a manapság nagyon felkapott Dupstep stílussal, de szerintem annál sokkal odabaszósabb zene. Még a végén azt kell mondjam, hogy intelligensebb és akkor aztán már tényleg megcáfoltam mindent, amit eddig mondtam, de mindenesetre nekem az év eddig meglepetése az edIT, mégha tudom is, hogy ez csak afféle múló hóbort, amit amikor asszony itthon van nem engedhetek meg magamnak