Őszintén szólva mielőtt még láttam volna belülről rettegtem a Google+-tól, mivel a meghívó kérő képernyő képi világa és színes csíkjai igencsak a Google Wave koncepciójára emlékeztettek. Az egykor világmegváltásként beharangozott okosság akkorát taknyolt legalább, mint az Apple Pippin annak idején.

A Google web 2.0-s szolgáltatások elbaszásában szerzet hatalmas rutinja alapján semmi jóra nem számítottam. Különösen annak fényében, hogy a meglehetősen csendes marketing kampány során, azért csak sikerült pufogtatni a Google féle Facebook killer app funkciót, a Larry Pagék tehát ha halkan is , de bevallják, hogy nagyot akarnak markolni.

És hát két nap után teljesen pozitív csalódás a dolog.

A Google+ ugyanis, nagyon helyesen, korántsem a Facebook féle keresztbe jelölgetés módszerével, hanem a Twitter féle követős modellel operál és ami még fontosabb, sikerült kiválóan integrálni a megújult Google felületbe.

Millió meg egy feature hiányzik még a cuccból, ennek ellenére azt gondolom, hogy a  Plus+ a cég első érdemi próbálkozása a jelenlegi szolgáltatásokra épülő közöségi layer fejlesztésében. Az még hagyján, hogy olyan szolgáltatások nincsenek még a Google+-ban mint külső RSS feedek integrálása Twitterből, Facebookból vagy FlickR-ből, de hogy még a nyomorult Buzzt sem lehet bekötni a Plusba, az azért világossá teszi, hogy van még itt munka bőven.

A hiányosságok ellenére azt gondolom, hogy ha sikerülne értelmes privacy policyt kidolgozni a cucchoz és értelmes formában integrálni tudják a többi (egyébként szintén remekbe szabott) Google funkciót, elképzelhető, hogy még a végén képesek lesz nekelőállni egy működöképes közösségi szolgáltatással, aminek a Facebookkal ellentétben – lehet, hogy még értelme is lesz.

A Buzz és a Wave nevetséges kudarca után mégiscsak sikerült valami érdemben is komolyan vehető cuccot letenni az asztalra, amiből később akár még tényleg ki is fejlődhet egy olyan szolgáltatás, ami felveheti a versenyt a Facebookkal.

Ehhez persze az kell, hogy minél hamarabb nyilvánosan lehessen a sitera regisztrálni és ne maradjon sokáig a Plus+ az early adopterek játszótere, amivel egy darabig szórakozik az ember, aztán érkező új arcok hiányában ráun az egészre. Addig meg szórakozik az ember a twitteres fél-ismerőseivel

Nagy rajongója lévén Alex Patterson munkásságának, személy szerint már igen vártam az új Orb lemezt, ami annak fényében nagy csoda, amit a mester az utóbbi pár évben művelt. A legutóbbi lemezt, példának okáért már végig sem bírtam hallgatni.

David Gilmour vendégszereplésének köszönhetően, aki nem más, mint a soha fel nem oszlott, ugyanakkor nem is létező Pink Floydnak a gitárosa, valamiért úgy éreztem, hogy ennek a lemeznek most esélyt kell adni.

Just for the Record: a Metallic Spheres egyébként megjelent egyébként mindenféle 3D szuper DTS hangrendszerekre optimalizált formában is,  ami persze a megfelelő hangrendszer esetén baromi érdekes lehet, én a magam részéről totálisan beleszarok, sztereo mindenek felett.

Szóval azt akartam, hogy a lemez jó legyen és rettenetesen be voltam szarva, hogy hozza az elmúlt pár évben olykor iszonyatosan összebaszott fostalicska haknit, és kapunk egy Baghdad Batteries szintű B oldal gyűjteményt, de  nem gondoltam volna, hogy ekkorát kell csalódnom. Pozitív értelemben.

Bár a lemez felvétele során állítólag Patterson és az általa oly nagyra becsült gitáros nem is találkoztak, Martin “Youth” Glover igen jó munkát végzett a Gilmourral, akinek jellegzetes stílusa olyannyira passzol a most valóban elkapott Orb soundhoz, hogy az valami elképesztő.

Régen történt már meg velem, hogy feltettem a fülhallgatót és elejétől végéig meghallgattam egy lemezt, úgy hogy közben semmi mást nem csináltam, de ezzel most ez megtörtént. És vica versa is működik, kiválóan elszól a téma a háttérben úgy, hogy közben az ember szinte észre sem veszi a lemezt, mint ahogy egy klasszikus ambient lemeztől elvárja az ember.

Nem azt mondom, hogy a Metallic Spheres egy akkora bomba, mint az “U.F.Orb”  vagy a “The Orb’s Adventures Beyond the Ultraworld” a maga idejében, lassan húsz éve. Mert nem az. De toronymagasan a legjobb lemez amit The Orb néven kiadtak az elmúlt 10 évben, a magamfajta rajongók meg imádni fogják, de még a család is élvezni fogja.

Megy a nagy balhé a wikileaks kapcsán, hogy ezek az aljas szemét újságírók most szétbasszák itt nekik a nagy amerikai diadalmenetet Irakban, ahol annyira kurvára meg kellett menteni a demokráciát, hogy még hét évvel a bevonulás után is ott masírozgatnak Kabul utcáin és ’tartják fenn’ a rendet. Még Dick Cheney lánya is véreskezűnek titulálta a szerkesztőket, hogy ez már türhetetlen, meg hogy ez a meg nem nevezett forrásból szivárogtató kommunista wikileaks brigád most lehetővé teszi az iraki kollaboránsok elleni támadásokat, blabla… De miről is van itt szó tulajdoképpen?

Izgatott a dolog, nem csoda hát, hogy elmásztam ismét csak a wikileaksre, ahol a helikopteres air assaultos video kiszivárogtatás után, ismét csak sikerült nagyot durrantani. Az említett videókhoz linkek itt.

A nyilvánosságra hozott anyagok harctéri jelentések az elmúlt hat évből, Afganisztánból. Ezek az igencsak sajátos zsargonban megfogalmazott reportok durván betekintést engednek egy frankó gyomorral rendelkező embernek egy olyan hadjárat mindennapjaiba, amely számunkra elképzelhetetlenül véres módszerekkel és tisztes távolságban zajlik.

Persze, mint mindenk én is a High Severity Incidentekkel kezdtem és azt kell mondjam, igencsa durva mészárlásokra bukkanhatunk, itt van az összes szuiszájd bombing, meg IED támadás (Improvised Explosive Device) krónikája, de azt mondhatjuk, hogy talán még érdekesebbek a napi jelentésekben nem hallott amerikaiaknak állított csapdák leírásai is.

Ezek azok a napi szinten nem igazán jegyzett rajtaütéseknek a leírása, ahol 1-2 amerikai katona hal meg (10-20 tálib ellenálló lemészárlása alatt) és ahol az igazi veszteségeket kénytelen elkönyvelni az amerikai hadsereg, síró özvegyeket és elhagyott gyermekeket maguk mögött hagyva.

A sorok között kibontakozó tragédiák oka, az terrorizmus utáni hajsza, amely racionálisan megindokolható ugyan, ám nem hagy kétséget az emberben annak az eldöntése, hogy az igazi vér nem a wikileaks, hanem az amerikai kormány kezéhez tapad.

Elég csak megnézni az ilyen operációkat.

Ahelyett, hogy amerikai konzervatív politikusok a wikileakset támadnák, elgondolkodhatnának azon, hogy van-e értelme akkor azon csodálkozni, hogy az arab világban nem kedvelik az amerikaiakat és nem lenne-e inkább értelme kivonulni a sivatagból. Olaj ide, terroristák oda…

Az egész archívum lementhető, amíg még megtalálható a neten a következő URL-ről tömörített formátumban.

Annyit mondok, a wikileaks a szólásszabadság és újságírás egyik utolsó bástyája.

A Rammstein 4 éve várt nagylemeze nagy meglepetésre pontosan hozta azt a forgatókönyvet, amit eddig már megszokhattunk a polgárpukkasztó német indusztriál menetelős pop metál témában. Van ugye, egy ominózus botrány videó, ami gyakorlatilag egy szimpla pornó jelenetként is megállja a helyét. Továbbá mindenféle nők kényeztetésre szolgáló eszközöket tartalmazó exkluzív fizikai kiadás is, ami pénteken érkezik a dolgokba és többek között gumipéniszeket és párnázott bilincset is tartalmaz.

Rammstein 2009(1?)

Szóval felhajtás van a dolog körül, csak éppen az sikkad el, aminek egy zenekarnál azért számítani kellene, és ez történetesen az emlékezetes lemez, fasza menetelős számokkal. Mert ehhez ért ugyan a zenekar, de mintha manapság több menne el a lemez körüli felhajtással és botránykeltéssel, mint magával a zenének a megírásával. Mert még az előző lemezeken is találtam magamnak egy-két slágert és emlékezetes momentumot, ezen eddig nem sikerült fogást találnom.

Egyébként bevallom őszintén kétszer próbálkoztam, de egy konkrét momentumra sem emlékszem a zenéből. Amikor elkezdtem hallgatni, az első taktusokra még gondoltam is magamban, hogy jó lesz ez, de a kezdeti lelkesedés hamar elpárolgott. Vagy legalábbis szublimált. Lehet, hogy engem foglalkoztattak más dolgok jobban, de végül belegondolok, hogy meg hallgattam vagy fél órát a negyvenöt perces 11 számos lemezből, elég furcsának tűnik.

Persze az is lehetséges, hogy a Rammstein továbbra is lemezről lemezre hoz valami olyan nagyszerű polír teljesítményt, ami adja lefele, mint 5-ös BMW a forgatónyomatékot, csak felettem szaladtak el annyira az évek, hogy úgy érzem, hogy 16-17 évesen lehet erre a zenére nyomulni a tömegközlekedéssel, de harminc felett aligha mond ez a zene bárkinek is valamit.

Egyébként időközben még Future Popot is elkezdtem hallgatni és full ugyanaz a helyzet. Az Assemblage 23 totál ugyanazt nyomja, mint amit 8 évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy ez most tragédia, vagy komédia, de a friss lemezbe belehallgatva ránéztem a biztonság kedvéért a dátumra, nem-e 2002 van…

Az elmúlt hetekben sikerült jó pár téblábolós napot tudni magam mögött. Szerény vigasz, de legalább sikerült egy kis zsét keresnem közben. Online jelenlétemet pedig sikerült a kib@szott pókerben kimerítenem kiegészítve némi csipogással a twitteren.

Megkoronázandó a dolgos munkanélküli heteket lezárását sikerült a miskolci munkaügyi központban töltenem, ami azért nyugodtan kijelenthetjük egy kibaszott világszám, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy délelőttön keresztül szórakoztassam magam azzal, hogy akkor a gazdasági világválság mikor és milyen konkrétan rombolta le szürke dolgos hétköznapjaim, szürke biztonságát. Egyáltalán nem volt szórakoztató, és némi Napalm Death mentette csak meg, a rendkívül agresszíven kanalazó és non-verbális offenzívát folytató, pszichotikus vigyorral fűbe-fába belekötő cigánygyereket attól, hogy ki ne osszam a picsába.

Arról már nem is beszélve, hogy a sorszámok kiosztása és beosztása milyen nevetségesen zajlik, hogy nincs csak bejárat mellett egy koedukált vécé, amit amikor egy hölgy belátott kis híján infarktust kapott, de én ekkor már csak nevetni tudtam.

Mindegy. Holnaptól tereprendezés, parkosítás, takarítás, házi munka és megnövekedett online aktivitás várható részemről, szóval Stay Tuned.

az elsöprő változás. hahaha. visszaadja a kormányzást a nagypofájú szadesznak. Hát arra kíváncsi vagyok Horn Gáborék olyan okosságokat művelnek-e, majd most, mint amiket a nap-keltében szokott reklámozni hétköznap reggelente. Mert marhára nem hinném, hogy most visszakerülve a bödönhöz, még mindig olyan fasza gyerek politikai és gazdasági programjuk van-e a válság kezelésére. Arról meg, hogy “Bokros Lujdzsi elvállalná” már percekkel később is értesülhettünk a feedekből.

Szóval vihar a biliben. Itt 2010-ig úgysem fog történni semmi, akkor meg megjön a mi modern kori István királyunk, akit Viktornak hívnak. A Viktornak. Micsoda lehetőségek, OMG…

Egy hete láttam meg valahol a Tóth Krisztina és Békés Pál szerkesztette zenei novellákat takaró jópofa könyvet valahol egy banneren. Azóta foglalkoztam a gondolattal, hogy jó lenne elolvasni, különösen azután, hogy belegondoltam a Tóth Krisztina névbe, aki akár lehetett volna más, de hál istennek ez a TK. nem az a TK. volt, mindenesetre a borítón megtalálható zenekar nevek közül jó pár felkeltette az egyébként igen lanyha érdeklődésemet a kortárs magyar irodalom iránt. Mivel életem párja remek formában volt tegnap, meg is kaptam afféle pre karácsonyi ajándék gyanánt és időközben a harmadával már végeztem is. 

Az ambivalens érzéseim továbbra is megvannak a kötettel kapcsolatban, vannak benne olyan novellák, amiket mondjuk elolvasni se nagyon tudtam. Hiába kezdtem bele, például a Hazai Attila féle ámokfutásba, aki korántsem az a magyar Brett Easton Ellis, akinek néha parázza magát, a Rokkant Rokkerek, Idült Idolok a Hortobágyon című dolgozatában semmi eredetit, vagy irodalmit nem találtam, nagyjából a harmadik oldalon vágtam be a könyvet alaphelyzetbe és szívtam el egycigarettát. A másik nagy felhorkanást, a Vámos Miklós féle,” Zümm” című balatoni edzőtáboros történet akasztotta be nálam. Az invokáció nagyjából az elbeszélés feléig kitartott és nyilvánvalóan az égvilágon semmi köze nem volt a rockandrollhoz, ami azért annyira nem lephet meg semmit, ha valakiről, akkor róla biztosan nem hiszem azt, hogy autentikus mondanivalója lenne számomra a rockzenéről.

A Salamon András jegyezte „Pudligárok”, illetve a Grecsó Krisztián által írt „The Toors” emlékeztetett leginkább eddig novellára, tehát egy olyan elbeszélésre, ami lehet, hogy nem feltétlenül bilincselt le, de mindenképpen olvashatónak és részben szellemesnek találtam. Talán azért mert ez a kettőp felelt meg tökéletesen azoknak a követelményeknek, amit ezzel a műfajjal szemben támasztok: ti. pár oldalon, egy kifutással, előzménnyel és végkifejlettel bíró sztorit mesélnek el, különösebb unalomba fulladás nélkül.

A Kiss László által írott „Bédekker” egy jó elképzelés (fiatalságunk zenei szocializációjának története) szerintem talán kicsit elkapkodott megvalósítása volt, akárcsak a Méhes Károly féle „Hogyan lettem Ricsés csávó” amiből szerintem többet ki lehetett volna hozni, ha az alkotó nem siet annyira és próbál valami kraftot dobni a sztoriba, nemcsak a jelenség leírására fókuszál teljesen.

Ami eddig legjobban tetszett az a Dragomány György féle „Hevimetál”című stílusgyakorlat volt, amelyben tudod baszd ki az a csávó nyomatja a dumát egy kibaszott dzsudász koncertről, ami itthon elmaradt apukám és a csóka kénytelen volt egészen katovicéig stopolni halford mesterék kedvéért baszd ki, akár hiszed akár nem. Az a történet, amiben megvolt a kraft, kevés volt a mellé beszéd és a koncertes sztorik egyik mindenki által ismert Münchausen féle előadását mutatja be példás bravúrral.

Persze kurvára nem értek én az irodalomhoz, meg azért még egy csomó hátravan.

Hasítás – Magyar rockantológia

Magvető Könyvkiadó, 2008

304 oldal/Kötés: papír / puha kötés/ISBN: 9789631426687

Szépen lassan áttolom innen a lemezkritikákat oda, és a többit már odaírom. Ennek a blognak egyre kisebb a jelentősége számomra, de mivel azért irkálni néha kell, azért nincs teljesen elfelejtve. A bookmarkok közé érdemes betolni a thc-t, mert azt azért két-három naponta updatelni akarom, szóval ez afféle profilváltás, meg buzizni akarok egy kicsit a PS-el, meg a Dreamweaverrel… rock on!

Mostanában rettenetesen hallgattam Faith No Moret, de most kijött az Angel Dust remastered kiadása, amit természetesen azonnal le kellett húzzak. És természetesen ismét kirohanásra serkentett, de biztos vagyok benne, hogy már ezeken a hasábokon is írtam róla, csak lusta vagyok rákeresni. Mivel amióta zenei öntudatra ébredtem, többek között ennek a zenekarnak, sőt leginkább ennek a zenekarnak a hatására, be kell valljam, hogy vérbeli rajongó vagyok. Az összes magyarországi FNM koncerten ott voltam, betéve fújom az összes szövegüket, de mindezek ellenére szemernyi kétely nélkül állíthatom, hogy az Angel Dust minden idők legbesztebb rock lemeze.

Faith No More - Angeld Dust Cover

A lemezt indító Land of Sunshinetől kezdve beszippant, mint valami kibaszott drog és nem ereszt el. Iszonyatosan komplex, súlyos, ugyanakkor hihetetlenül fülbemászó lemez ez, melynek a himnuszaitól egyszerűen nem lehet megszabadulni. A himnuszok és kibaszott jó dalok aránya 1 az 1-hez, szóval igen nehéz úgy meghallgatni a lemezt kétszer egymás után, hogy utána egy hétig ne járjon az ember fejében a Smaller and Smaller, a Caffeine, vagy a Be Agressive! refrénje.

Mike Patton 22-23 évesen énekelte fel a lemez dalait és írta meg a szövegeket, és állítólag az egész banda kibaszott nagy fasírtban volt már a lemez felvétele közben az egész bandával, de még a zenekar tagja volt és ez kétségtelenül rányomja a bélyegét a lemezre. Bár folyamatosan vitatkoznak az egykori tagok, hogy mennyi munkája van Jim Martinnak a lemezen, aki egyébként DAT kazettán küldözgette a közreműködésének a gyümölcsét a fiúknak, de annyi szent, hogy néhány számban igen metálosra van véve a figura, ami nagyon sokban köszönhető a lemez megjelenése után egy évvel ki is rúgott gitárosnak is.

És akkor a többiek kiemelkedő zenei talentumáról nem is beszéltem, de annyi szent, hogy a lemez dalai 16 évvel a megjelenésük után is kíméletlenül odabasznak és amikor hallgatom borsódzik tőlük a hátam, annyira élvezem őket.

http://isohunt.com/torrent_details/51997489/ANgel+Dust?tab=summary

Meg kell mondjam őszintén, én korábban is próbálkoztam a Squarepusherrel, de igazán a 2006-os lemezével kapott el és azóta pótoltam a hiányosságokat Tom Jenkinssen munkásságát illetően. Elég felemás a kép, továbbra is a nagy kedvencem a Helly-ról a Welcome to Europe, meg a Hello Meow, de mondjuk a másik lemez, amit nagyra értékeltem tőle az a Music is a Rotted One Note, ami eléggé jazzes felhangjai ellenére, nekem bejött.

És hát ahogy megszokhattuk a DRM mentes Bleep! kiadónak hála, az október végén fizikai formátumban is esedékes Squrepusher lemez is kiszivárgott már a netre. Nem igazán tudom eldönteni, hogy akkor most olyan nagyon jó lemez-e, az új darab, de annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a Hello Everything irányából nézve, egy logikus progresszió eredménye a Just a Souvenir. De…

Alapvetően kicsit lo-fibb hangzása van az új cuccnak és talán kicsit nagyobb szerepet kapnak benne az elektronikus hangszerek mellett a klasszikus hangszerek. A myspacen először megjelent Delta-V egész rockos kis darab, szóval az öreg jazz basszer, mint azt a myspacen írja is, stadion rockot parázott lelki szemei elé, amikor a darab készült. Egyébként az ott ingyen meghallgatható track szerintem okés darab, még ha nem is nevezném „instant hit”-nek, szerintem nagyjából kihallható belőle az a vonal, ami a lemezt jellemzi.

Párszor még biztosan végig kell zúzzam a lemezt, hogy pontosítsam az álláspontom a dologgal kapcsolatban, de azért a hangzással kapcsolatban számomra, szerintem a lemeznek vannak gyengeségei, olykor annyira erőtlenül jön át a cucc nekem, hogy talán túlságosan is lo-fi, illetve dobozból jövő, de lehet, hogy az én készülékeimben van a hiba…