Én egyébként szoktam hallgatni az IDM műfajt, ami az Intelligent Dance Music kifejezést takarja és azokat a zenéket írják le vele, amelyeknek van némi köze egykori dance muzsikákhoz, azonban általában egy dolgot biztosan nem lehet csinálni rájuk, történetesen táncolni. És nem szeretem a kísérleti zene cimkét sem, nekem valami vagy jó, vagy nem jó, mégha olykor ez a kategória nagyon is adekvát egy-egy előadó leírására. Szóval ha ehhez az IDM és Experimental taghez hozzácsapjuk az absztrakt, meg a hip-hop jelzőket, akkor meg már egyenesen egy Amon Tobin wannabet látok magam előtt és feláll a hátamon a szőr.

Szóval a last.fm-en böngészgetve akadtam az edIT nevű Los Angelesi intelligens zene felelősének a profiljára és nem tudtam mást tenni, valami miatt úgy éreztem, hogy le kell húznom és bele kell kóstoljak. Nos, Amon Tobinnal nekem amúgy semmi bajom, anno amikor a Supermodified című lemez kijött én teljesen padlót fogtam tőle, de amúgy azóta annyira valahogy nem játszik nálam a brazil superhero, de az edIT-től valami olyasmi effektet vártam, mint anno 2000-ben Tobin remekművétől.

Leszedtem hát a Crying over pros for no reason című 2004-es lemezt és odabaszott. Kísérletezős zene meg kell hagyni és mutat némi rokonságot a manapság nagyon felkapott Dupstep stílussal, de szerintem annál sokkal odabaszósabb zene. Még a végén azt kell mondjam, hogy intelligensebb és akkor aztán már tényleg megcáfoltam mindent, amit eddig mondtam, de mindenesetre nekem az év eddig meglepetése az edIT, mégha tudom is, hogy ez csak afféle múló hóbort, amit amikor asszony itthon van nem engedhetek meg magamnak

Szóval, mint azt a pár órával ezelőtti postban megfogalmaztam, igencsak reménykedve vártam az R.E.M új lemezét és az előzetes maxi után feltételeztem, hogy a zenekar végre visszatalált arra az ösvényre, ami miatt nagyon lehetett őket kedvelni a nyolcvanas évek végén.

Nos. Jelentem, hála az Internet csodálatos adományainak, illetve annak, hogy pár héttel a megjelenés előtt már lehet hallgatni az egyes zenekarok új inputjait, jelentem nektek kedves drága fele barátaim és testvéreim, az Accelerate odabasz. Pontosan azt kaptuk, amit a zenekar megígért, gyorsabb, “közvetlenebb” lesz a legutóbbi R.E.M lemezeknél.

Nem hinném, hogy Michael Stipeék megváltják a világot az Accelerate-el. A lemez nem akar többet markolni annál, mint amire a bőven ötvenes zenészek képesek lehetnek egy 25 éves karrier után. Nincs itt nagy kísérletezgetés, művészkedés, meg mindenféle Up-hoz hasonló digitális, dobgépes hókusz-pókusz.

Ezen a lemezen kérem szépen 11 darab, 2-3 perces őszinte, jól sikerült rock dalok vannak, amik végre a zenekarhoz méltóan elkapják az embert. A zenekarnak úgy tűnik sikerült kiszabadulnia abból a melankolikus langyos állóvízből, amiből a Monster óta nem nagyon sikerült és olyan dalokat írni, amik elkapják az embert. Leginkább az általam leginkább kedvelt lemezük a „Green” hangulatát idézik, mind a szövegek, mind a zene, amit mindenképpen egy merész és jó lépésnek tartok a zenekartól. Szóval ha engem kérdeztek 20 éve a legjobb lemez az R.E.M-től. Csillagos ötös, tízből tíz, meg ilyenek.

Amúgy meg ha kell, már kint van publicban is… Download R.E.M - Accelerator via mininova

Isten igazából Micheal Stipe és Mike Mills szerintem az elmúlt 10 évben nem heverte ki Bill Berry, dobos elvesztését és normális lemezt az 1992-es Automatic for the People nem igazán tettek le az asztalra.

15 éve várok arra, hogy némileg magára találjon a nyolcvanas évek egyik legjobb amerikai alternatív rock zenekara, de egyre kevésbé láttam ennek esélyét. Egészen eddig. Bár valami érthetetlen oknál fogva még nem szivárgott ki a három hét múlva esedékes R.E.M lemez, az Accelerator a netre, amit két hét múlva full previewba lehet majd Facebook profileba ágyazni, de az előzetesen kidobott két számos maxi és a Supernatural/Superserious nóta minden bizakodásra okot ad.

Amennyiben a zenekar hozza a két nótában elkapott formát a lemezen is, akkor végre a Green óta először őszinte és egyszerű rock lemezt csináltak végre, ami nem kis teljesítmény, hiszen 20 év után kellett felkapni a fonalat. (Félreértés ne essék az Out of Time és az Automatic for the People is zseniális lemezek, csak nem _olyan_ lemezek, ami miatt a nyolcvanas évekbeli R.E.M-et annyira jó volt hallgatni.) Ha minden igaz, akkor az említett lemezhez hasonlóan ismét lesz politizálás is, bár a hajrá Obama már annyira, de annyira fárasztó, hogy inkább mennének kukákat borogatni az amerikai rockzenészek is, mint fogják azt ma este tenni a mi rendszerető, drága honpolgáraink ma este.

Tán annak is több értelme lenne…

Elég sok időm lévén mostanában régi új zenék felfedezésével múlatom az időt (persze a Neverwinter Nightson túl) aminek immár látszanak a pozitív hozadékai is. A legnagyobb meglepetés az UNKLE kapcsán ért, akiket teljesen random módon sikerült felfedeznem. A Plaid Parts in the Post lemezét hallgatva, feltűnt az első track, ami egy UNKLE remix volt, nosza rajta lecsekkoltam last.fm-en miféle móka is ez az UNKLE. Semmi jót nem vártam a trip-hop tagtől, de tovább olvasva felkaptam a fejem az új lemez társproducerére, aki nem más, mint a Kyuss isten felfedező mester Chris Goss volt. A lemezen játszik továbbá Josh Homme is, meg énekel a Cult énekes Ian Astbury is.

Hát nagy duzzogva, innentől magamnak már elismertem, hogy érdekel a dolog, annak ellenére, hogy a legendás angol producer az nálam nagyjából pontosan megfelel az észak-magyarországi betanított munkásnak, a szigetországban ugyanis szerintem több legendás producer van, mint itt munkanélküli betanított munkás.

Hát mit mondjak…? Az UNKLE 2007-es dupla lemeze, a War Stories köszönő viszonyban sem volt az előzetes prekoncepcióimmal. Igazi, őszinte hiteles rock zene, ami egyből odabasz. Hihetetlen dallamos, középtempós, iszonyatosan jól hangszerelt rock himnuszok egytől-egyig, és hogy mennyire azok, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az eredeti 14 nóta mellé, a bonus discen szerepelnek a dalok instrumentális verziói is. Ezek nélkülözik az első lemezen szereplő nagyágyú énekeseket, akik között a már említett Astbury mellett ott van a Massive Attackes 3D is (akinek köszönhetjük a gyönyörű ötven oldalas bookletet is) ennek ellenére tökéletesen megállják a helyüket. Sima 9/10, helyenként azonban szárnyaló 11-es…

A másik régi mulasztás a Talking Heads, amiket én szintén csípőből nem rühelltem az elmúlt negyed évszázadban. Nekem az Art meg a Punk összeegyeztethetlen fogalmak, dehát Brian Enhoz is kellett negyed évszázad így hát adtam egy esélyt az Eno-s korszaknak és bár aligha valószínű, hogy egy napon említeném a Talking Headset a korabeli angol nagyágyúkkal (mondjuk Clashel, vagy éppen Killing Jokeal) de a More Songs about Buildings and Food szerintem egy teljesen vállalható produkció, simán 8 körüli átlaggal a tízből. És most akkor bevallom, hogy szerintem David Brynenak szerintem is jó hangja van (bár már nem emlékszem kit akartam meggyőzni anno, hogy mekkora szar énekes

Sátánista indie posztpunk britpop - vagy legalábbis valami hasonló, gondoltam hümmögve, miközben a Psychic TV 2007-es lemezét hallgattam Hell is Invisble című lemezét hallgattam. Egyszer a Stone Roses, másszor a Doors ugrott be, és esküszöm még az ír kommunista Bono is be-be villant, ahogy kategórizálni próbáltam a zenekar 12 éve, tavaly először, PTV3 név alatt megjelent lemezét hallgattam.

A sátánista acid jelzőt csak nem akart átjönni, de lehet azért, mert nem vagyok elég kifinomult, vagy nem ismerem a zenekart, a Psychic TV-t én soha nem tudtam és nem is akartam követni. Ők az a banda, akik 6 hónap alatt 18  (jönnek Magyarországra is, az A38-ra egyébként)  koncertlemezzel örvendeztették meg a rajongókat és ezzel kerültek be a Guiness rekordok könyvébe, és elhiszem,hogy élőben odabasz, de én azért szkeptikus vagyok.

Tulajdonképpen nem pofázok, szerintem ez az első Psychic TV lemez, amit végighallgattam, és bár mondjuk a Portishead új lemezével ellentétben vállalhatónak tartom a cuccot, azért én személy szerint a forradalmi jelzőt mellőzném a 2007-es lemez ismeretében. Persze ha 1991 lenne, akkor biztos kiverné mindenkinek a szemét, de hát nem annyi van. Ha már post-punk legenda kell, akkor maradok a Young Godsnál. A Lies and Then című harmadik nóta annyira fájóan Achtung Babys, hogy állandóan meg kell nézzem nem U2-t hallgatok-e éppen. És nagy meglepetésemre Douglas Rushkoff nyomja rajta a szintetizátorokat, még ilyet!

6/10 szerintem