Ha találni kéne ez elmúlt 10 évben olyan játékfejlesztő stúdiót, akinek nem sikerült gyenge játékot produkálnia, azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Rockstar Games egyike ezen kivételeknek. Kezeik közül nemhogy gyenge darab nem került ki, de talán az egyetlen olyan banda, akik a GTA 3 óta nemhogy nem adták lejjebb, de minden egyes követező játékkal még meg is tromfolták az előző sikereket. Sikerült-e vajon ilyen széria után az L.A Noirenak felnőnie az előzetesen igen magasra pumpált várakozásokhoz?

A Rockstar recept sikere ugyanis vitathatatlan. Persze el lehet vitatkozni azon, hogy a San Andreas túl nagy volt, vagy a GTA IV túl komorra sikeredett, de az aligha vitatható, hogy a Houser fivérek családi vállalkozásaként indult New Yorki banda sikere aligha a véletlen műve. Bár kétségtelen tény, hogy a GTA 3 óta a formula csak szépen lassan változott, az azonban tagadhatatlan tény, hogy az L.A Noire-nak már csak nyomokban van köze az egykori nagy elődökhöz.

MotionScan vs. Heavy Rain

A Team Bondyval közösen fejlesztett játék megjelenését hatalmas érdeklődés és hype előzte meg, a marketing gépezet pedig gondosan ontotta magából, az immár hét éve beharangozott és folyamatosan fejlesztett MotionScan technikát forradalmiként beharangozó igen masszív kampányát.

Az elő színészek arcjátékának és mimikájának tökéletes visszaadást lehetővé tévő technikát, a Heavy Raint fejlesztő Quantic Dream guruja, David Cage már a megjelenés előtt eltemette. Szerinte az L.A Noireban használt MotionScan ugyanis technikai zsákutca, amely mindamellett, hogy drága, hosszú távon kreatív gúzsba is köti az alkotók kezét is, mivel minden egyes jelenetet előre fel kell venni ami később igencsak megnehezíti, ha nem ellehetetleníti, hogy  a produkción változtatni, vagy hozzáadni lehessen.

Kihagynám a lehetőséget, hogy vitába szálljak az úrral, de mégis adja magát a kérdést, sikerül ez a L.A Noire-nak kihoznia a MotionScanből azt a grafikai színvonalat arcmimika terén, amit tavaly sikerült Heavy Rainnek a Playstation 3-ból. Nem magyaráznám túl a dolgot, jöjjön a fekete leves, véleményem szerint nem. Nem szépítgetem, a Heavy Rain egész egyszerűen jobban néz ki, mint a Team Bondy üdvöskéje, mindenféle élő szereplős hóküsz-pókusz ellenére, az arc mimikájának megjelenítése és kidolgozottsága számomra sokkal életszagúbb a Quantic játékában.

Játékmenet

Mielőtt bárki is félreértené, nem a kidolgozottsággal van baj, hanem azzal hogy a gameplay trailerekben is folyamatosan hangsúlyozott kihallgatási rendszer számomra eddig csalódás. A legnagyobb probléma az, hogy igen nehéz eldönteni, hogy kételkedni vagy meghazudtolni  kell valakit, és a játék csak kocka módon egy választ fogad el helyesnek. Hiába nyilvánvaló valakiről, hogy hazudik, az első pár kihallgatás során számomra nehézséget okozott eldönteni, hogy mikor van kezemben bizonyíték és hazudtolhatom meg a vádlottat és mikor kell csak kételkednem, ennek ellenére egy idő után bele lehet jönni, 6-7 óra után egy kis rutinnal már egyre ritkábban fordul elő a 0 helyes választás, ami azért igencsak frusztráló lehet a játék elején.

Az talán még zavaróbb, hogy ha a három választható opció közül folyamatosan a rosszat választjuk és teljesen rosszul találgatunk, annak is vajmi kevés hatása van a történetre, ami gurul tovább, különösen a közlekedési osztályon éreztem úgy az első pár órában, hogy a Heavy Rainnel ellentétben, itt nincs nyilvánvaló egyenes következménye a tetteinknek és a sztori sínen gurul.

Mitől működik mégis az L.A Noire, ha egyáltalán

Az eddigieket olvasva, bárkinek az lehet a benyomása, hogy az L.A Noire egy gyenge játék és rendkívül csalódott vagyok, de mindenkit meg kell nyugtassak. Az L.A Noire hatalmas játék, csak ellenben a Rockstar eddigi játékaival, alapvetően nem egy Sandbox játék, hanem egy sztori központú kalandjáték.

A már említett nagy sikerű címek, mind In Median Res kezdődtek, a sötét múltú főhős (egykoron vagy aktuálisan morálisan megkérdőjelezhető módszerekkel érvényesülni próbáló) slamasztikába kerülve, módszereit és küldetéseit nem megválogatva, azonnal a lecsóba csap és megkezdi felfedezni az elé táruló teljesen szabad világot.

Ellenben Cole Phelpssel, aki a második világháborúból visszatérve, ambiciózus kezdő zsaruként csatlakozik a los angelesi rendőrség kötelekébe, ahol megkezdi a szamárlétrán való előmenetelt. A címnek megfelelő igazi film noireos tempóban kezdődik a játék, meglehetősen komótosan Az eső ugyan nem esik, de bagófüstbe burkolózva, szépen lassan vezetődik fel a központi történet, miközben szól a finom, mégis sötét jazz.

Mert kétség nem fér hozzá, a történet az L.A Noire igazi esszenciája. Kissé lassan indul, ez igaz, de az a 2000 oldalas, nagyon aprólékos műgonddal megírt transzkript az, ami miatt valóban olyan érzése van az embernek, mintha egy kiváló filmet nézne.

Nem a MotionScan, hanem azok az ízig-vérig kidolgozott emberi karakterek, amelyek már a Red Dead Redemptionben is elhitették velünk, hogy ez az igazi vadnyugat és amelyek hamisítatlanul visszaadják a kort, amit hihetetlen műgonddal rekonstruáltak a készítők.

A vagány első kolléga a közlekedésieknél, vagy a piás mogorva vadbarom társ a gyilkosságiaknál, a hihetetlenül eltalált főnökökön át az összes karakter és helyzet, annyira életszagú és eltalált, amit egész egyszerűen a RockStaron kívül ezen a bolygón más egész egyszerűen így nem tud és nem képes hozni.

Olyan párbeszédek, amiket Hollywood 20 évente egyszer bír kiizzadni magából itt olyan gördülékenyen követik egymást, hogy az embernek sírni lenne kedve.

Az miért van, hogy a Avatarba 250 millió dollár elköltése mellett sem sikerült egyetlen értelmezhető párbeszédet írni, Rockstaréknak meg rendre sikerül minden játékuknál elérniük azt, hogy egész egyszerűen az ember még ha tudná se, akkor sem akarná át ugrani a menetrendszerűen felbukkanó, kiváló átvezető videókat? És ez nem motion scan, nem technika – ez a szavak és a történet ereje. Az LA Noire ebből a szempontból szerintem bármelyik eddigi játékuknál magasabbra teszi a mércét.

A GTA Örökség

A rendkívül gördülékeny párbeszéden és a háborús flashbackeken keresztül megelevenedő sztorit pedig sikerült egy olyan hatalmas és hangulatosan megelevenített Los Angelesbe helyezni, hogy akár az elődöknél, a játékos itt is kimegy egy domb tetejére a gyilkossági helyszínen és lenézve a városra, azt veszi észre, hogy már két perce csak a kibontakozó tájat bámulva újabb és újabb részletekre rácsodálkozva, mert látnivaló az van, amíg a szem ellát. Nem mondom, hogy hatalmas újítások vannak a Red Dead Redemptionhöz képest, de szerintem már az a játék is rendkívül jól nézett ki, és nincs ez másképp az L.A Noire negyvenes éveket idéző Los Angelesével sem.

Soundtrack, zene

Ezt nem kell ugye részletezni, Rockstar Games=Elképesztően hangulatos, hatalmas soundtrack, ami száz százalékban passzol, minden helyhez, minden helyzethez. Kár vesztegetni rá a szót, ha valaki tud nekem mondani olyan Rockstar játékot, ahol nem tetszett neki a zene, az nyugodtan fel is kötheti magát, de legalábbis azonnal öntheti a forró ólmot saját fülébe, mert úgy fantasztikus ahogy van.

Összegzés, végső verdikt

Apró hibái ellenére, ami alatt leginkább a hülyére reklámozott MotionScant és a kissé korlátok közé szorított kihallgatási jeleneteket értem, az L.A Noire egy fantasztikusan hangulatos jó kis Rockstar játék, amely nem mellesleg kiválóan alkalmas arra, hogy a PC vs. Konzol vitában egy pár másodperc alatt elnémítsa a konzolok sekélyességét firtató warezos brigádot.

Musthave darab. Ezt akartam a végére kinyögni. Még posztot is rittyentettem róla, nem igaz?

Már egy ideje vágyom egy kiadós gamelésre, legutóbb a Fallout 3 volt az a játék, aminek sikerült beszippantani rendesen, nem idegesített fel rendesen és nagyjából végig is vittem, csak a végéhez nem volt igazán türelmem, és ott befejeztem. Most úgy néz ki, hogy négy hónap után ismét sikerült találnom egy játékot a Neverwinter Nights 2 személyében, amivel egészséges szinten tudom tolni (tehát nem non-stop) és közben le is bír kötni annyira, hogy naponta játsszak vele 2-3 órát.

A Neverwinter Nights első része, és a második is, a kevésbé túlbonyolított AD&D alapú szerepjáték, aminek a sava-borsa a harc, tehát igazi hack-and-slash megbolondítva némi cselekménnyel, nagyjából félúton a Baldur’s Gate és a Diablo között. Az első részt is csak nemrégiben fejeztem be, az elsőre talán jobban bejött, mint a második, de második nekifutásra a folytatással sincs semmi probléma.

Neverwinter Nights 2

Egy darabig ugyan eltartott, amire a Game Optionsben megtaláltam a nekem kézre álló settingeket – ellenben az első résszel, ahol a default beállítosokkal is könnyedén tudtam kezelni a játékot – de miután ezzel megvoltam, mostanra beszippantott a dolog annyira, hogy élvezni is tudom a gámát, ahelyett, hogy csak kínlódnék vele.

Bár nem hinném, hogy akkora nagy játék lenne, mint a Baldur’s Gate 2, vagy a Planescape Torment, azért jól jön az ilyesmi, amikor az emberre napközben az utcán hatalmas dózisban ömlik az UV sugárzás és egyébként sem bírja a húsz foknál magasabb hőmérsékletet. Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy mennyi ideig bírja fenntartani az érdeklődésemet, mivel az ilyen játékoknál azt vettem észre, hogy az elején, amíg levágom a csíziót szenvedek egy kicsit, de élvezem a gámát, aztán a közepe felé elkezdem kurvára élvezni a dolgot (azt hiszem ebben vagyok most) és a végén elfogy a lelkesedés.