Őszintén szólva mielőtt még láttam volna belülről rettegtem a Google+-tól, mivel a meghívó kérő képernyő képi világa és színes csíkjai igencsak a Google Wave koncepciójára emlékeztettek. Az egykor világmegváltásként beharangozott okosság akkorát taknyolt legalább, mint az Apple Pippin annak idején.

A Google web 2.0-s szolgáltatások elbaszásában szerzet hatalmas rutinja alapján semmi jóra nem számítottam. Különösen annak fényében, hogy a meglehetősen csendes marketing kampány során, azért csak sikerült pufogtatni a Google féle Facebook killer app funkciót, a Larry Pagék tehát ha halkan is , de bevallják, hogy nagyot akarnak markolni.

És hát két nap után teljesen pozitív csalódás a dolog.

A Google+ ugyanis, nagyon helyesen, korántsem a Facebook féle keresztbe jelölgetés módszerével, hanem a Twitter féle követős modellel operál és ami még fontosabb, sikerült kiválóan integrálni a megújult Google felületbe.

Millió meg egy feature hiányzik még a cuccból, ennek ellenére azt gondolom, hogy a  Plus+ a cég első érdemi próbálkozása a jelenlegi szolgáltatásokra épülő közöségi layer fejlesztésében. Az még hagyján, hogy olyan szolgáltatások nincsenek még a Google+-ban mint külső RSS feedek integrálása Twitterből, Facebookból vagy FlickR-ből, de hogy még a nyomorult Buzzt sem lehet bekötni a Plusba, az azért világossá teszi, hogy van még itt munka bőven.

A hiányosságok ellenére azt gondolom, hogy ha sikerülne értelmes privacy policyt kidolgozni a cucchoz és értelmes formában integrálni tudják a többi (egyébként szintén remekbe szabott) Google funkciót, elképzelhető, hogy még a végén képesek lesz nekelőállni egy működöképes közösségi szolgáltatással, aminek a Facebookkal ellentétben – lehet, hogy még értelme is lesz.

A Buzz és a Wave nevetséges kudarca után mégiscsak sikerült valami érdemben is komolyan vehető cuccot letenni az asztalra, amiből később akár még tényleg ki is fejlődhet egy olyan szolgáltatás, ami felveheti a versenyt a Facebookkal.

Ehhez persze az kell, hogy minél hamarabb nyilvánosan lehessen a sitera regisztrálni és ne maradjon sokáig a Plus+ az early adopterek játszótere, amivel egy darabig szórakozik az ember, aztán érkező új arcok hiányában ráun az egészre. Addig meg szórakozik az ember a twitteres fél-ismerőseivel

Egyszerűen fázok már a közösségi médiázástól, meg a facebooktól, amiről már lassan egy éve töröltem magam (egyáltalán nem hiányzik, teszem hozzá gyorsan) de valamiért sokat várok ettől a Google Plustól.

Igazából az alapkoncepciót illetően nem kérdés, hogy szükség van egy olyan sitera, ahol megoszthatja az ember az élményeit másokkal, de marhára nem gondolom azt, hogy ezt az általános iskolai osztálytárstól kezdve az anyámon át a feleségemig mind ugyanazon az alapon kellene, hogy tegyem.

Igazából a design és a concept, amit eddig láttunk az applikációval kapcsolatban, kicsit Wave szagú és az igen kínos fiaskó volt, ennek ellenére, ahogy az ember kissé jobban körül járja a témát, csak egy választásom marad.

Minden erőmmel szurkolni a guglinak, hogy ezt végre most már tényleg végérvényesen és frankón csinálja meg végre a web 2.0 szolgáltatását, legalább olyan szinten, ahogyan megcsinálta a többi killer appját, a Docsot vagy a Gmailt. Ha ez sikerülne, akkor talán még én is hajlandó leszek visszatérni a közösségi média tágabb világába…

Mert ugye tudniillik, amikor négy éve megjelent, akkor az volt mondva, hogy ez tökéletes, ez revolutionary meg „eszem-faszom-megáll” van, és bár fogdostam párszor, mindig csak a vágy tárgya maradt számomra. Drága feleségem, amikor megkérdezte, hogy mikor lesz nekem „ezem meg azom”, akkor én mindig csak az volt a válaszom, hogy „majd amikor nekem iPhoneom lesz”. Az iPhone tehát a vágy tárgya volt, az isten fasza über királyság, korunk Pip-Boya bazzeg, amivel karnyújtásnyira a világ és úton útfélen dönthetjük stílussal a pénzt, Steve Jobs cégének  pénztermelő automatájába.

A gondok az utóbbi egy évben kezdődtek, amikor tulajdonképpen egyre inkább úgy tűnt, hogy csak azért nincs iPhoneom, mert kurvára nem akarok iPhonet. Azt gondoltam, jobb ez az afféle plátói szerelem, mintsem, hogy valóban legyen egyszer és aztán kiderüljön a királylányról, hogy csúf béka. Milliónyi ellenérvem volt az iPhone ellen, és egy mellette. Tudtam, hogy a cucc működik.

MŰKÖDIK. Mármint megy. A T-Mobile szaküzletben nézegetve a Spicát meg az Omnia HD-t kérdezte az eladó högy, hogyha annyira nem szimpatikus a készülék, akkor miért nem veszek olyan Androidosat, akármi is legyen az. Szóval, hogy miért akarok akkor mégis az iPhonenál kikötni. Azt válaszoltam neki, hogy „mert tudom, hogy működik.” Nézett is nagyokat. Itt mindegyik készülék működik…mondta és nézett rám, mint egy félnótásra.

Hosszas önhipnózis után aztán megvettem a cuccot, lejattoltam 70 rokeszt, beválltaltam két évet a 10K+s csomagra, legyen a padláson lebeszélhető perc, meg sms, meg adatforgalom, meg a nézhetetlen mobil tévé is a csomagban és még annyira el voltam züllve, hogy egy otromba de később roppant hasznosnak bizonyuló tokot is vásárloltam a téma mellé. Szóval összesen 72.990-ra rúgott a számla és nekikezdhettem a tapizásnak.

Mindennek már kilenc napja és azt hiszem itt az ideje, hogy számot vessek az Apple üdvöskéjével. A készülék szinte mindenben megfelelt az előzetes várakozásaimnak. Kezdjük a negatívumokkal.

Kezdjük az elején: hol gyalázatosan gyenge az iPhone?

A címben nagyon is didaktikusan felvetett és olcsó fogásként értelmezendő kérdésre válaszolni sem érdemes. Mert elárulom. Kurvára nem tökéletes, vagy raj. Sőt. Egyáltalán nem az. Az egészen egyszerűen elképesztő, hogy bizonyos területeken a közel két évvel ezelőtt piacra dobott, általam elmúlt egy évben használt LG hogyan veri. A KF Secret 750 DIVX lejátszásban, videó rögzítésben, vagy fényképezőgépként, még mindig porba  alázza az iPhone 3GS-t.

Sőt, helyenként van egy olyan érzésem is, hogy az LG KF 750-et kézbe is vették a tervezői, nemcsak körbecsodálkozták a tervezői, hogy milyen fasza kool cucc lesz ez, mint az Apple tervezői mérnökei. Kézreállásban ugyanis elképesztő az iPhone. Ha ez a rendkívül csúnya bumfordi tok nem lenne hozzá, két percenként csúszna ki a kezemből a telefon.

Protective Case – csúnya, de hasznos

Mert amúgy persze, sokkal vadabban néz ki a tok nélkül és kurva szexi ugyan az Apple logó a hátán, meg designed ugyan in California, de a fényes kavics nem véletlen hasonlat. Bár a készülék elképesztően szexin néz ki tok nélkül de el sem tudom képzelni, hogy miyen idegek kellenek hozzá, hogy az ember ilyen formában használni tudja. Kétség nem fér hozzá dögösen néz ki a cucc, de valahogy az embernek egy olyan érzése van vele kapcsolatban, mint a hímes tojással. Azt sem az örökké valóságnak készítették és így van ez ezzel a telefonnal is.

Nem vitás, melyik néz ki jobban

A szégyenfolt: a headset, fülhallgató,vagy nevezzétek, aminek akarjátok

És akkor el is érkeztünk a készülék szégyenfoltjához. Ez pediglen nem más, mint a fülhallgató. Eleinte azt hittem, hogy csak az általam talált néhány MP3 gyenge minősége miatt ilyen elképesztően ratyi. De aztán átettem a fejhallgatót az LG-re, ahol a Pradas Headsetem igencsak keményen adagolja. Hát mit mondjak, azt hittem, hogy leszakad a pofám. Ez ahhoz képest elképesztően fosul szól. Meg merem kockáztatni igen régen nem hallottam ilyen gyenge hangminőséget. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem kell egy headsettől csúcsminőséget várni, de itt is csak az előző KF 750-hez tudom hasonlítani, ahol a gyári füles is elég jól szólt, de ezt a Pradahoz kiadott multimédiás funkciókat is vezérlő set valami. Amit az Apple mellékel a készülékhez, az semmi. Egy nagy büdös ratyi, egy olyan valami, amiről azt gondolnőm, hogy Tajvanon jobbat szarnak a kisgyerekek. Hé gyerekek, ez elképesztően ciki cucc.

Az örök rinya akkumulátor idő

Ez minden mai nagy színes, kijelzős, okos-telefon jelenlegi átka, de a Wi-Fin való lógás igencsak szippantja az akkumlátort, de a folyamatos tapizással is igencsak gyorsan haza lehet vágni a telepeket, hogy az ember már csak pislogjon a 10%-os töltöttségkijelzőre. Tegyük hozzá, hogy az első napokban tényleg eszméletelenül sokat berheltem és piszkáltam a GayPhonet, ahogy drága szerető feleségem elnevezte. Az mindenesetre biztos, hogy masszív tapizgatás mellett az USB kábel testbe való implantációja lehet a legbiztosabb megoldás, de az mindenesetre biztos, hogy nem árt készenlétben tartani a cuccot, mert bizony igencsak gyorsan le lehet teperni az iPhone batteryt, még csak olyan nagyon nem is kell elereszteni a fantáziánkat, hogy mondjuk nyomjunk egy másfél órás sessiont, valamelyik addiktív játékkal és máris lehet pislogni.

És az utolsó nagy kín: a világ második legszarabb szoftvere, az iTunes

Kevés olyan gyűlöletesen lassú és erőforrás igényes buta összegányolt szart, láttam életemben, mint az Apple pénzszivattyú iTunes, amelyet csak az IE 6.0 előz meg az ultimate szar szoftverek általam vezetett képzeletbeli listáján.  Egy kín az egész, buta, értetlen, állandóan össze-vissza kommunikál a kibaszott Apple szerverekkel és egyáltalán, úgy szar az egész. Az, hogy nem férhetsz hozzá a saját média filejaidhoz a készüléken és olyan alap dolgok hiányoznak belőle, mint az FLAC támogatás vagy HD támogatás. PAIN IN THE ASS!

Bottomline – Szar-e?

Miután kiveséztük, hogy mi a szar az iPhoneban, jogosan merül fel kételyként, hogy valóban RAJ-e az agyonhypeolt készülék. Az egész valami szar reklámfogás, amit megzabált a világ hála a fanboyoknak meg az erős médiahátszélnek hála? Hülyeség-e ilyet venni egy androidos szupertelefon helyett?

ENGEM A CUCC MEGGYŐZÖTT

Miért?

a, Out of the box működik a cucc – minden, de tényleg minden (wifi-3g)

b, App-store hihetetlenül okos és szerintem árban jól balanszírozott és tele van egy csomó, useful, teljesen ingyenes cuccal.

c, Böngésző hihetetlenül  adja, nagyon jól elbánik mindennel (ami nincs legóból természetesen

d, Az olyan alap dolgok, mint a Mail és a Google reader egész egyszerűen elképesztőn faszán mennek a telefonon, a legjobb killer-app cuccokat a rivális mobil platform készítői csinálták az iPhone-ra, ami szerintem nagyon bíztató a másik javára.

e, Gaming platfornak is simán PSP verő a cucc. Elképesztően gyorsan elkezdték kiaknázni a developerek a cuccot, ami szerintem egy aranybánya, én legalábbis már igen sok pénzt elvertem a témákra, jelenleg a Deep nevű pinball szimulátorra vagyok rákattanva, de most becsekkoltam egy multiplayeres cukiságokkal telepakolt RPG-be a Pocket Legendsbe, igencsak frankónak tűnik ez is. (More to Come about that issue)

Szóval a cucc, egyértelműen RAJ. Az iPhone tele van idegesítő faszságokkal, de mindezekkel együtt egy hihetetlenül power stufa, ami ha kikapcsolódásról , hírfogyasztásról vagy kommunikációról van szó. Másra, meg mire szeretnél használni egy mobiltelefont?  Nem  kell a dolgot nagyon túlmagyarázni, engem mint nem fanboyt, a téma egész egyszerűen meggyőzött. A CUCC RAJ. Az iPhone adja.

Úgy alakult, hogy kedves húgom nagyon el van eresztve lével mostanában és megengedheti magának azt a luxust,hogy mindenféle előzetes tájékozottság és minimális türelem nélkül vegyen magának két éves hűségszerződéssel telefonkészülékeket, amiket aztán két nap múlva elajándékoz. Mivel a jelenlegi párezres kaki telefonom az utóbbi időben már egyre többet szarozott, ezért úgy gondolta, hogy megkapom tőle ezt a telefont ajándékba, azzal a felkiáltással, hogy ezt nem lehet kezelni.

És valóban. A találkozásunk második része a telefonnal, miután kiélvezkedtem magam az egyébként szerintem igen igényes csomagoláson (ennek része a két részes headset, az USB kábel, egy nyakba akasztó pánt, töltő, egy CD, amin a drivereket találhatjuk, meg a füleshez két külön gumírozott kis kupak is, hogy azoknak sem legyen gondjuk, akiknek a gyári méretnél kisebb, vagy nagyobb hallójárattal vannak ellátva) megpróbáltam bekapcsolni a telefont.

A bekapcsolásig még nem is volt probléma, de mire kétszer kattintottam, már be is állítottam a szlovák nyelvet alapértelmezettként, mivel a félig érintőképernyős koncepció az alapbeállításokkal annyira meglepett, hogy köpni nyelni nem tudtam. A slideos kiszerelésű telón ugyanis van numerikus billentyűzet, de a navigációt félig-meddig sikerült az LG-s mérnököknek érintőképernyősre variálva. Ami elsőre teljességgel használhatatlan. A jobbra, balra, fel-le nyilak ugyanis rendkívül érzékenyek, és igen könnyű őket összekeverni a középső (egyébként nem érintőképernyős, hanem hagyományos OK gombbal), amiknek révén az első órában szinte esélyünk sincs, azokat a funkciókat elérni a telefonon, aminek egyébként a készülék nincs híján.

A megoldás egyébként az, hogy a telefon beállításainál az érintőképernyőnél a pontstílust és ne a körstílust állítsuk be (ez az alapbeállítás), így azért már két óra után 95%-ban azokat a kombókat sikerült bevinnem, amiket akartam, tehát tulajdonképpen megszokható. Na és amikor elkezdjük használni a stuffot, azért van benne egy-két olyan fícsör, amivel azért meglepett a készülék. Nem mondom, hogy a birtokbavétel után olyan sok húbazzeggen vagyok túl, de azért az 5 megapixeles kamerával minden állítgatás nélkül elég jó kis képeket lehet lőni a lemenő nap fényénél, szabadban.

Bár bent is próbálkoztam képek készítésével, vaku nélkül még nem próbáltam meg a dolgot, viszont amiket vakuval csinált, azok elég zajos képek lesznek. A videót még nem állítottam be, a cucc játszza a divx-et defaultban, állítólag elég jól, és 640X480-ban tud rögzíteni, ami állítólag egész nagy szám. Én nem tudom, még csak a telefonon néztem meg, az ottani kijelzőn elég kafásan néz ki.

A kijelző egyébként valahol a telefon gyenge pontja is, ha normál benti fényviszonyok között használjuk, akkor nagyon szép, éles képe van (biztos vagyok benne, hogy zabálja is a telepet), de szabad téren, gyakorlatilag semmit sem látni belőle. További részletek, ha már jobban megszoktam a cuccot, mindenesetre elsőre, ingyért’ elég jó vételnek tűnik az LG KF750, a tavalyi év telefonja a gyártótól, gondolom, idővel előbukkan még jó pár bosszantó fícsör, ami miatt használhatatlannak éppen nem nevezhető, de mindenképpen idegesítő tud lenni.

Ja és még valami, ami igen cool a ’Secret’-ben, és ez az összeszerelés minősége. A karbon szálas hátlap és a kijelző, meg a slide rész is, annyira intakt és fasza, hogy szinte élvezet a cuccot fogdosni és ki be lökdösni a slideot.

Számomra ez a socio-networking hype már egy ideje véget ért, dög unalmas és néha kifejezetten unalmas középiskolás osztálytársak után kutatni a fészbukkon, az iWiwről meg már vagy négy éve töröltem magam, amikor felbasztam magam az átlag magyar wiw juzerek hülyeségén, meg azon, hogy egyszerűen képtelenek megoldani egy olyan látszólag triviális problémát, mint egy avatar betöltése, vagy fotók albumba rendezése.

Részemről az egyetlen ilyen közösségi site eddig a last.fm volt, mert hiszek abban, hogy amilyen zenét hallgatsz, az vagy Te magad is, nem beszélve arról, hogy ott nem szokták lehazudni az égről a csillagot, mint mondjuk teszem azt az iWiwen, ahol ordenáré módon tombol az önfény. Vagy mondjuk a Linkedin, ahol mindenki annyira kurvára professzionális, hogy bizsereg az ember kisagya amikor látja, ahogyan az IT elit hátbaveregi egymást.

Mivel már régen lemondtam arról, hogy érdekeljen egy közösségi site meglepetésként ért a wakoopa. A wakoopa egy tematikus közösségi site, szoftverhasználati szokásainkat rögzíti egy tracker szoftver segítségével és a kapott adatokat feldolgozva építgeti személyes profilunkat. Mivel a zenén kívül leginkább szoftverekkel szoktam bíbelődni nem voltam rest regelni és teleíteni a wakoopa trackerét és igencsak megtetszett a dolog.

Persze elég kényes téma a szoftverhasználat, hiszen azért hébe-hóba előfordul az emberrel, hogy nem teljesen legálisan megvásárolt programokkal dolgozik, de isten igazából, nem nagyon hiszem, hogy ez problémát jelentene, hiszen a siteon megadhatjuk, ha nem szeretnénk az általunk használt szoftverekről szóló, szerintem szenzitív információkat megosztani a publikummal, van rá lehetőség, hogy csak a contactokként felvett ismerőseink láthassák a profilunkban az általunk generált adatokat.

A last.fm-hez hasnlóan a wakoopa is automatikusan generálja a hozzánk hasonló szoftvereket használó felhasználókat, így nyugodtan lehet itt is szomszédolni, ismerkedni azokkal, akik hasonló preferenciákkal rendelkeznek. Írogathatunk reviewkat az általunk használt szoftverekről, amelyekről részletes infókat kaphatunk a siteon bogarászva.

A holland alapítású közösségi site legjobb featureje szerintem, hogy személyre szabott ajánlatokat találhatunk a a “Software I might like” részben és jelzi, ha az általunk használt szoftvernek új verziója jelent meg. Természetesen van rss feed, meg a szokásos közösségi funkciók és jópofa widgetek is. Szóval pár nap használat után azt kell mondjam, hogy végre találtam egy olyan siteot, amire érdemes két-három naponta benézni és nem megy az agyamra pillanatok alatt a hülye felhasználók miatt, ami azért 2009-ben nálam mindenképpen eredmény.

Na, hát eljutottam ide is. Mindössze hét hónap Vista használat után, a kedvező fogadtatás hatására, és tekintettel arra, hogy kissé meg is feküdt már az újonnan, még tavaly szeptemberben telepített Vista, ezért úgy döntöttem, hogy váltok a 64 bites operációs rendszer beta változtatára, igen a Windows 7-ről van szó.

Bár nem volt hajlandó alapból kezelni a Router biztonsági beállításait, némi hackelés után kinyitottam a Wireless Security által megosztott hálózatomat, cserébe már megy a vezeték nélküli hálózat és teljesen villámgyorsan száguld az operációs rendszer. Állítólag az előző verzió még ennél a változatnál is gyorsabb volt, a Quakelive.com inkompatibilításától eltekintve az új system, tényleg elég jól muzsikál első pillantásra.

Na majd most felrakom az Adobe Master Suite Collection CS4-et és konkrétabban is meglátom, hogy mire is jó ez a 64 bit, vagy nem. De már akkor is van egy gyorsabb, működő windowsom, amin megy rendesen a net…

Úgy néz ki, hogy ezentúl a tech postokat más platformon küldöm majd és egy kicsit sűrűbben, akit érdekel a dolog az csekkolja a netfactory, egykori cégem blogját, ahol lehúztam pár évetés most megkértek arra, hogy járassam egy kicsit a motort a teszhalott sitejükon, úgyhogy mostanában ott is lehet majd ellenőrizni aktuális álláspontomat a technika rohanó, ugyanakkor rém izgalmas és trendi világáról.

Itt meg azt hiszem most a fő hangsúly a pókeren lesz, mert csúnyán rákattantam sajnos, olyannyira, hogy már sajnos elég fasszopó módon össze is vesztem drága életemmel, úgyhogy most kicsit vissza kell vennem abból is, mivel tényleg kicsit egészségtelen módon rajta vagyok a sit and go témán, de most azért úgy érzem, hogy lassan tudom hozni az eredményeket is, ma este még megpróbálok egy tournamentet ismét, bár a party poker nekem még mindig nagyon érdekesen osztja a lapokat az hétszentség.

Számítottam arra, hogy jó lesz, és arra is, hogy nagyon jó lesz, de arra azért nem, hogy azt fogom mondani a Quake Livera, hogy ez a legforróbb dolog a böngésző és a tcp-ip protokoll kifejlesztése óta, ami az Internettel történt. Mert a Quakelive.com úgy odabasz hölgyeim és uraim, de úgy odabasz, hogy nekem még mindig cseng a fülem.

A dolog rémesen egyszerű, ugyanakkor hihetetlen. Quake 3 egy böngésző plugin formájában, ingyér’. Bárhol, bármikor. Egész egyszerűen elképesztő, ahogy meg van oldva a dolog technikailag. Az ember ugyanis azt gondolná első blikkre, hogy egy böngészőben futó Quake szerű valamit kap majd, persze okosabbat egy átlagos hógolyózós flash játéknál mégiscsak az ID Softwareről van szó, de azért a Quake 3-at, minden idők legpörgősebb és legvadabb FPS-ét, azt azért mégsem.

Akár 10 éve jelent meg, akár nem, azért azt gondolhatnók, hogy bizony az anyakirálynőt, akkor sem lehet kivitelezni egy böngészőben elérhető szolgáltatásként, holmi pluginok telepítgetése után pikk-pakk, mert csak. Mert a Quake 3 az Quake 3. Részemről a legjobb, legforróbb FPS még ma is, Unreal fanok mehetnek a sarokba. Szóval, hogy nem lehet és kész.

Erre kivárod a 20 ezres várólistát és öt perc alatt regelsz, feltelepíted és a pofád leszakad. A cucc nem _olyan_ mint a Quake 3 és a Team Arena. Nem olyan. Full az. Pixelről pixelre… Hihetetlen. És működik. Durván. Nem lehet tőle megszabadulni. Addiktív kibaszott forradalmi csoda. Again. Csak már a böngésződből eléred. Bárhol, bármikor.

Komolyan beszarás, mindenképpen ajánlom, ha másért nem, csak hogy megnézze az ember, hogy mire nem képes a technika. Mert a technology a fejlesztők szerint is egyszerűen Cool. Ez meg übercool.

http://quakelive.com – én lenni l3ssthanz3ro

A norvég telekommunikációs nagyvállalat, a Telenor által szponzorált kutatási projectként indult Opera, alighanem sikerrel pályázhatna az elmúlt tíz év leghalkabb, és valószínűleg legérthetetlenebb kudarcára a szoftverpiacon. Persze nézőpont kérdése ez is, hiszen a távközléssel foglalkozó norvég multi leányvállalata által fejlesztett szoftver rendkívül jó helyzetben van a mobilpiacon, ahol az Opera Mini egyike a legelterjedtebb böngészőknek.

Más a helyzet azonban a hagyományos böngészők piacán, ahol az Opera mindössze a felhasználók egy százalékán fut elsődleges böngészőként. Ez a szám annak fényében igencsak döbbenetes, hogy a jelenleg 9.6-os verziószámnál tartó Opera egyike a legrégebbi IE riválisoknak. Az első, Windowsos nyilvános változat 1996-ban jelent meg, és számos olyan újítás, mely a mai modern böngészők alapja, az Operában debütált először. A felugró ablakok blokkolása, és az egyablakos, több füles böngészés is a norvég cég szoftverében volt elérhető, ám a számos szakmai díj és annak ellenére, hogy az Opera valóban egy igen jól használható böngésző, komolyabb szeletet nem sikerült kiharapnia a tortából.

Meglepő, de számomra annyira nem érthetetlen, valahogy én is így vagyok a böngészővel. Csendben elismerem az érdemeit, és mindig feltelepítem egy kis időre, de a végén valahogy soha nincs kedvem vele dolgozni. Jellemző az egészre, hogy miközben ezt a postot írtam, és közben használtam az egyes böngészőket, mindegyiket meg tudtam érteni, sőt, az Operán kívül mindegyiket meg is tudtam kedvelni. A Safari és a Chrome lenyűgözött, a Flock egy idő után elbűvölt, a Songbirdnek szurkoltam, az Operát viszont nem tudtam hova tenni. 

A Songbird pár évvel ezelőtt tűzte ki célul, hogy egy olyan open source riválist fejlesztenek ki a Mozilla XUL platformja alatt, amely felveheti a versenyt az Apple iTunesával. Mivel a Mozilla XUL fejlesztői környezetet jellemzőit alapvetően a böngészés igényeire szabták, a Winamp és a Yahoo Music egykori fejlesztői mertek nagyot gondolni és egy böngészővel kombinált médialejátszót kezdtek el gründolni.

Akárcsak a Flock esetében, az első alfák, itt is hihetetlen bugosak és memóriazabálóak voltak, egy jó darabig nem is nagyon számoltam azzal, hogy ebből lesz valami, de aztán a 0.7-es változat környékén már kezdtek érkezni az első külső fejlesztések is a Songbird alá. Ezek az extensionök a közösségi zeneoldalak feedjeit használva egész használható kis kiegészítőknek bizonyultak, hiszen a szövegtől kezdve az albumborítók lehúzásán át, szinte bármit meg lehet írni a modulárisan fejlesztett szoftver alá.

Amióta pedig tavaly decemberben megjelent az 1.0 –ás verzió, a külső fejlesztések száma is meglódult, a program pedig az első végleges verzióban már igen használhatónak bizonyult. Akárcsak a Flock, a kezdeti, érezhetően működő koncepció mellett , a felhasználók már egy gyakorlatba átültetett meglehetősen hasznos kis segédeszközt kaptak, különösen azok számára lehet hasznos a Songbird, akiknél állandóan szól a zene és nem bújják folyamatosan a webet, azonban néha le-le akarják ellenőrizni az emailjeiket, vagy éppen be akarnak kukkantani a last.fm profiljukba.

Bár nem nevezhető teljes értékű böngészőnek és olykor azért bele is törik egy-két processzorigényesebb taskba (mondjuk youtube videók egyszerre három ablakba) meg is akad a Songbird, szerintem egy próbát mindenképpen megér a dolog, az egyre nagyobb számban elérhető kiegészítők révén pedig aztán minden igazi zene junkie megkaphatja a betevő háttérinfó adagját a zenékről, amiket éppen hallgat.