Ez van, a helyzet fokozódik.

Armadillo Official Trailer (HD)A Battlefield 3 készítői, ha akarnák sem tudnák letagadni, hogy a játék készítése közben inspirációként erősen merítettek az Armadillo című dán dokumentumfilmből. Kívánics voltam hát, sikerül-e felülemelkedni a témában általam eddig legjobbnak tartott Occupation Dreamland című – kelleténél talán amerikaibb és szájbarágósabb, mégis óriási – eposznál.A válasz egyértelmű: igen. Az Armadillo készítői ugyanis bár szintén hihetetlenül látványosan és moziszerűen tárják elénk egy dán katonai alakulat hat hónapos afgán turnusát, mégis sikerül elkerülniük azt, hogy az ember úgy érezze, itt most szépen elmagyarázzák neki, hogy

a, a háború rossz, embereket ölni csúnya dolog
b, a háború egy hatalmas, jellempallérozó tisztán férfias, hősi dolog.

Az indulástól hazatérésig eltelt hat hónapot bemutató 100 perc minden perce igazi kincs. Az állásfoglalás elkerülése mellett sikerült olyan narratívában tálalni a missziót, hogy egyszerre kapunk reális képet a katonák mindennapi életéről, nyerünk betekintést a háborúba, mindeközben pedig nem fullad a film unalomba.

Az Armadillo egy kiváló dramaturgiával felépített, gyönyörű képekkel operáló film, amely kendőzetlenül mutatja be egy megnyerhetetlen háború körülményet. A két tűz között szenvedő afgán lakosság nyomorát, a dán katonák lelki tusáját, és egy lélegzetelállítóan bemutatott rajtaütést is felvonultató filmet, anélkül sikerült másfél órába sűríteni, hogy folyamatosan válaszokkal traktálnák a nézőt. Az Armadillot látni kell és mindenki eldönti magának mit gondol az egészről, részemről eddig az év filmélménye mindenképpen.

A Google web 2.0-s szolgáltatások elbaszásában szerzet hatalmas rutinja alapján semmi jóra nem számítottam. Különösen annak fényében, hogy a meglehetősen csendes marketing kampány során, azért csak sikerült pufogtatni a Google féle Facebook killer app funkciót, a Larry Pagék tehát ha halkan is , de bevallják, hogy nagyot akarnak markolni.

És hát két nap után teljesen pozitív csalódás a dolog.

A Google+ ugyanis, nagyon helyesen, korántsem a Facebook féle keresztbe jelölgetés módszerével, hanem a Twitter féle követős modellel operál és ami még fontosabb, sikerült kiválóan integrálni a megújult Google felületbe.

Millió meg egy feature hiányzik még a cuccból, ennek ellenére azt gondolom, hogy a  Plus+ a cég első érdemi próbálkozása a jelenlegi szolgáltatásokra épülő közöségi layer fejlesztésében. Az még hagyján, hogy olyan szolgáltatások nincsenek még a Google+-ban mint külső RSS feedek integrálása Twitterből, Facebookból vagy FlickR-ből, de hogy még a nyomorult Buzzt sem lehet bekötni a Plusba, az azért világossá teszi, hogy van még itt munka bőven.

A hiányosságok ellenére azt gondolom, hogy ha sikerülne értelmes privacy policyt kidolgozni a cucchoz és értelmes formában integrálni tudják a többi (egyébként szintén remekbe szabott) Google funkciót, elképzelhető, hogy még a végén képesek lesz nekelőállni egy működöképes közösségi szolgáltatással, aminek a Facebookkal ellentétben – lehet, hogy még értelme is lesz.

A Buzz és a Wave nevetséges kudarca után mégiscsak sikerült valami érdemben is komolyan vehető cuccot letenni az asztalra, amiből később akár még tényleg ki is fejlődhet egy olyan szolgáltatás, ami felveheti a versenyt a Facebookkal.

Ehhez persze az kell, hogy minél hamarabb nyilvánosan lehessen a sitera regisztrálni és ne maradjon sokáig a Plus+ az early adopterek játszótere, amivel egy darabig szórakozik az ember, aztán érkező új arcok hiányában ráun az egészre. Addig meg szórakozik az ember a twitteres fél-ismerőseivel

Igazából az alapkoncepciót illetően nem kérdés, hogy szükség van egy olyan sitera, ahol megoszthatja az ember az élményeit másokkal, de marhára nem gondolom azt, hogy ezt az általános iskolai osztálytárstól kezdve az anyámon át a feleségemig mind ugyanazon az alapon kellene, hogy tegyem.

Igazából a design és a concept, amit eddig láttunk az applikációval kapcsolatban, kicsit Wave szagú és az igen kínos fiaskó volt, ennek ellenére, ahogy az ember kissé jobban körül járja a témát, csak egy választásom marad.

Minden erőmmel szurkolni a guglinak, hogy ezt végre most már tényleg végérvényesen és frankón csinálja meg végre a web 2.0 szolgáltatását, legalább olyan szinten, ahogyan megcsinálta a többi killer appját, a Docsot vagy a Gmailt. Ha ez sikerülne, akkor talán még én is hajlandó leszek visszatérni a közösségi média tágabb világába…

A Rockstar recept sikere ugyanis vitathatatlan. Persze el lehet vitatkozni azon, hogy a San Andreas túl nagy volt, vagy a GTA IV túl komorra sikeredett, de az aligha vitatható, hogy a Houser fivérek családi vállalkozásaként indult New Yorki banda sikere aligha a véletlen műve. Bár kétségtelen tény, hogy a GTA 3 óta a formula csak szépen lassan változott, az azonban tagadhatatlan tény, hogy az L.A Noire-nak már csak nyomokban van köze az egykori nagy elődökhöz.

MotionScan vs. Heavy Rain

A Team Bondyval közösen fejlesztett játék megjelenését hatalmas érdeklődés és hype előzte meg, a marketing gépezet pedig gondosan ontotta magából, az immár hét éve beharangozott és folyamatosan fejlesztett MotionScan technikát forradalmiként beharangozó igen masszív kampányát.

Az elő színészek arcjátékának és mimikájának tökéletes visszaadást lehetővé tévő technikát, a Heavy Raint fejlesztő Quantic Dream guruja, David Cage már a megjelenés előtt eltemette. Szerinte az L.A Noireban használt MotionScan ugyanis technikai zsákutca, amely mindamellett, hogy drága, hosszú távon kreatív gúzsba is köti az alkotók kezét is, mivel minden egyes jelenetet előre fel kell venni ami később igencsak megnehezíti, ha nem ellehetetleníti, hogy  a produkción változtatni, vagy hozzáadni lehessen.

Kihagynám a lehetőséget, hogy vitába szálljak az úrral, de mégis adja magát a kérdést, sikerül ez a L.A Noire-nak kihoznia a MotionScanből azt a grafikai színvonalat arcmimika terén, amit tavaly sikerült Heavy Rainnek a Playstation 3-ból. Nem magyaráznám túl a dolgot, jöjjön a fekete leves, véleményem szerint nem. Nem szépítgetem, a Heavy Rain egész egyszerűen jobban néz ki, mint a Team Bondy üdvöskéje, mindenféle élő szereplős hóküsz-pókusz ellenére, az arc mimikájának megjelenítése és kidolgozottsága számomra sokkal életszagúbb a Quantic játékában.

Játékmenet

Mielőtt bárki is félreértené, nem a kidolgozottsággal van baj, hanem azzal hogy a gameplay trailerekben is folyamatosan hangsúlyozott kihallgatási rendszer számomra eddig csalódás. A legnagyobb probléma az, hogy igen nehéz eldönteni, hogy kételkedni vagy meghazudtolni  kell valakit, és a játék csak kocka módon egy választ fogad el helyesnek. Hiába nyilvánvaló valakiről, hogy hazudik, az első pár kihallgatás során számomra nehézséget okozott eldönteni, hogy mikor van kezemben bizonyíték és hazudtolhatom meg a vádlottat és mikor kell csak kételkednem, ennek ellenére egy idő után bele lehet jönni, 6-7 óra után egy kis rutinnal már egyre ritkábban fordul elő a 0 helyes választás, ami azért igencsak frusztráló lehet a játék elején.

Az talán még zavaróbb, hogy ha a három választható opció közül folyamatosan a rosszat választjuk és teljesen rosszul találgatunk, annak is vajmi kevés hatása van a történetre, ami gurul tovább, különösen a közlekedési osztályon éreztem úgy az első pár órában, hogy a Heavy Rainnel ellentétben, itt nincs nyilvánvaló egyenes következménye a tetteinknek és a sztori sínen gurul.

Mitől működik mégis az L.A Noire, ha egyáltalán

Az eddigieket olvasva, bárkinek az lehet a benyomása, hogy az L.A Noire egy gyenge játék és rendkívül csalódott vagyok, de mindenkit meg kell nyugtassak. Az L.A Noire hatalmas játék, csak ellenben a Rockstar eddigi játékaival, alapvetően nem egy Sandbox játék, hanem egy sztori központú kalandjáték.

A már említett nagy sikerű címek, mind In Median Res kezdődtek, a sötét múltú főhős (egykoron vagy aktuálisan morálisan megkérdőjelezhető módszerekkel érvényesülni próbáló) slamasztikába kerülve, módszereit és küldetéseit nem megválogatva, azonnal a lecsóba csap és megkezdi felfedezni az elé táruló teljesen szabad világot.

Ellenben Cole Phelpssel, aki a második világháborúból visszatérve, ambiciózus kezdő zsaruként csatlakozik a los angelesi rendőrség kötelekébe, ahol megkezdi a szamárlétrán való előmenetelt. A címnek megfelelő igazi film noireos tempóban kezdődik a játék, meglehetősen komótosan Az eső ugyan nem esik, de bagófüstbe burkolózva, szépen lassan vezetődik fel a központi történet, miközben szól a finom, mégis sötét jazz.

Mert kétség nem fér hozzá, a történet az L.A Noire igazi esszenciája. Kissé lassan indul, ez igaz, de az a 2000 oldalas, nagyon aprólékos műgonddal megírt transzkript az, ami miatt valóban olyan érzése van az embernek, mintha egy kiváló filmet nézne.

Nem a MotionScan, hanem azok az ízig-vérig kidolgozott emberi karakterek, amelyek már a Red Dead Redemptionben is elhitették velünk, hogy ez az igazi vadnyugat és amelyek hamisítatlanul visszaadják a kort, amit hihetetlen műgonddal rekonstruáltak a készítők.

A vagány első kolléga a közlekedésieknél, vagy a piás mogorva vadbarom társ a gyilkosságiaknál, a hihetetlenül eltalált főnökökön át az összes karakter és helyzet, annyira életszagú és eltalált, amit egész egyszerűen a RockStaron kívül ezen a bolygón más egész egyszerűen így nem tud és nem képes hozni.

Olyan párbeszédek, amiket Hollywood 20 évente egyszer bír kiizzadni magából itt olyan gördülékenyen követik egymást, hogy az embernek sírni lenne kedve.

Az miért van, hogy a Avatarba 250 millió dollár elköltése mellett sem sikerült egyetlen értelmezhető párbeszédet írni, Rockstaréknak meg rendre sikerül minden játékuknál elérniük azt, hogy egész egyszerűen az ember még ha tudná se, akkor sem akarná át ugrani a menetrendszerűen felbukkanó, kiváló átvezető videókat? És ez nem motion scan, nem technika – ez a szavak és a történet ereje. Az LA Noire ebből a szempontból szerintem bármelyik eddigi játékuknál magasabbra teszi a mércét.

A GTA Örökség

A rendkívül gördülékeny párbeszéden és a háborús flashbackeken keresztül megelevenedő sztorit pedig sikerült egy olyan hatalmas és hangulatosan megelevenített Los Angelesbe helyezni, hogy akár az elődöknél, a játékos itt is kimegy egy domb tetejére a gyilkossági helyszínen és lenézve a városra, azt veszi észre, hogy már két perce csak a kibontakozó tájat bámulva újabb és újabb részletekre rácsodálkozva, mert látnivaló az van, amíg a szem ellát. Nem mondom, hogy hatalmas újítások vannak a Red Dead Redemptionhöz képest, de szerintem már az a játék is rendkívül jól nézett ki, és nincs ez másképp az L.A Noire negyvenes éveket idéző Los Angelesével sem.

Soundtrack, zene

Ezt nem kell ugye részletezni, Rockstar Games=Elképesztően hangulatos, hatalmas soundtrack, ami száz százalékban passzol, minden helyhez, minden helyzethez. Kár vesztegetni rá a szót, ha valaki tud nekem mondani olyan Rockstar játékot, ahol nem tetszett neki a zene, az nyugodtan fel is kötheti magát, de legalábbis azonnal öntheti a forró ólmot saját fülébe, mert úgy fantasztikus ahogy van.

Összegzés, végső verdikt

Apró hibái ellenére, ami alatt leginkább a hülyére reklámozott MotionScant és a kissé korlátok közé szorított kihallgatási jeleneteket értem, az L.A Noire egy fantasztikusan hangulatos jó kis Rockstar játék, amely nem mellesleg kiválóan alkalmas arra, hogy a PC vs. Konzol vitában egy pár másodperc alatt elnémítsa a konzolok sekélyességét firtató warezos brigádot.

Musthave darab. Ezt akartam a végére kinyögni. Még posztot is rittyentettem róla, nem igaz?

David Gilmour vendégszereplésének köszönhetően, aki nem más, mint a soha fel nem oszlott, ugyanakkor nem is létező Pink Floydnak a gitárosa, valamiért úgy éreztem, hogy ennek a lemeznek most esélyt kell adni.

Just for the Record: a Metallic Spheres egyébként megjelent egyébként mindenféle 3D szuper DTS hangrendszerekre optimalizált formában is,  ami persze a megfelelő hangrendszer esetén baromi érdekes lehet, én a magam részéről totálisan beleszarok, sztereo mindenek felett.

Szóval azt akartam, hogy a lemez jó legyen és rettenetesen be voltam szarva, hogy hozza az elmúlt pár évben olykor iszonyatosan összebaszott fostalicska haknit, és kapunk egy Baghdad Batteries szintű B oldal gyűjteményt, de  nem gondoltam volna, hogy ekkorát kell csalódnom. Pozitív értelemben.

Bár a lemez felvétele során állítólag Patterson és az általa oly nagyra becsült gitáros nem is találkoztak, Martin “Youth” Glover igen jó munkát végzett a Gilmourral, akinek jellegzetes stílusa olyannyira passzol a most valóban elkapott Orb soundhoz, hogy az valami elképesztő.

Régen történt már meg velem, hogy feltettem a fülhallgatót és elejétől végéig meghallgattam egy lemezt, úgy hogy közben semmi mást nem csináltam, de ezzel most ez megtörtént. És vica versa is működik, kiválóan elszól a téma a háttérben úgy, hogy közben az ember szinte észre sem veszi a lemezt, mint ahogy egy klasszikus ambient lemeztől elvárja az ember.

Nem azt mondom, hogy a Metallic Spheres egy akkora bomba, mint az “U.F.Orb”  vagy a “The Orb’s Adventures Beyond the Ultraworld” a maga idejében, lassan húsz éve. Mert nem az. De toronymagasan a legjobb lemez amit The Orb néven kiadtak az elmúlt 10 évben, a magamfajta rajongók meg imádni fogják, de még a család is élvezni fogja.

Izgatott a dolog, nem csoda hát, hogy elmásztam ismét csak a wikileaksre, ahol a helikopteres air assaultos video kiszivárogtatás után, ismét csak sikerült nagyot durrantani. Az említett videókhoz linkek itt.

A nyilvánosságra hozott anyagok harctéri jelentések az elmúlt hat évből, Afganisztánból. Ezek az igencsak sajátos zsargonban megfogalmazott reportok durván betekintést engednek egy frankó gyomorral rendelkező embernek egy olyan hadjárat mindennapjaiba, amely számunkra elképzelhetetlenül véres módszerekkel és tisztes távolságban zajlik.

Persze, mint mindenk én is a High Severity Incidentekkel kezdtem és azt kell mondjam, igencsa durva mészárlásokra bukkanhatunk, itt van az összes szuiszájd bombing, meg IED támadás (Improvised Explosive Device) krónikája, de azt mondhatjuk, hogy talán még érdekesebbek a napi jelentésekben nem hallott amerikaiaknak állított csapdák leírásai is.

Ezek azok a napi szinten nem igazán jegyzett rajtaütéseknek a leírása, ahol 1-2 amerikai katona hal meg (10-20 tálib ellenálló lemészárlása alatt) és ahol az igazi veszteségeket kénytelen elkönyvelni az amerikai hadsereg, síró özvegyeket és elhagyott gyermekeket maguk mögött hagyva.

A sorok között kibontakozó tragédiák oka, az terrorizmus utáni hajsza, amely racionálisan megindokolható ugyan, ám nem hagy kétséget az emberben annak az eldöntése, hogy az igazi vér nem a wikileaks, hanem az amerikai kormány kezéhez tapad.

Elég csak megnézni az ilyen operációkat.

Ahelyett, hogy amerikai konzervatív politikusok a wikileakset támadnák, elgondolkodhatnának azon, hogy van-e értelme akkor azon csodálkozni, hogy az arab világban nem kedvelik az amerikaiakat és nem lenne-e inkább értelme kivonulni a sivatagból. Olaj ide, terroristák oda…

Az egész archívum lementhető, amíg még megtalálható a neten a következő URL-ről tömörített formátumban.

Annyit mondok, a wikileaks a szólásszabadság és újságírás egyik utolsó bástyája.

Alkalmazásokat is kizárólag a Steve Jobsék által jóváhagyott – és persze általunk kifizetett – forrásból, az egyébként igen zseniálisan megoldott App Storeból lehet telepíteni.  Meg hát ugye meglehetősen hülyén érzi az ember magát akkor, amikor valaki rákérdez, hogy ugyan már hogyan lehet ezeket a borzalmas default csengőhangokat custom madekre cserélni?

Persze a Jailbreak a megoldás, de valahogy ezek a Firmware, Baseband egyéb hackek meglehetősen nagy körültekintést igényelnek, és meglehetősen kockázatosnak tűnnek, hiszen ‘As Is’ alapon működnek és bizony kockázatosak, nem volt hozzá nagy kedvem.

Szóval az elmúlt pár hónapban itt ültem az iPhone felett és folyamatosan a garancia elveszítésére hivatkozva nem voltam hajlandó Jailbreakelni a cuccot, mondván nem kockáztatok. Red Pill – Blue Pill, telefon mindig frissítve volt az aktuális verzióra, nem nagyon éreztem biztosnak magam a dologban, kivártam.

Aztán tegnap jött a hír, egy exploitot felfedezve és kihasználva az iPhoneDEV team megoldotta a 4.0.1-es iOS törését és megy a Jailbreak webes felületen keresztül. Mivel a siteon az állt, hogy a Jailbreak egyetlen feltétele a 4.0.1 vagy alacsonyabb verziószám, így hát nyilvánvaló volt, hogy a 3GS-em törhető a cuccal.

Egy pillanat alatt döntöttem, beütöttem a jailbreakme.com-ot a böngészőben az iPhoneon és benyomtam a Slide to Jailbreak-et.

Egyszerű ez öcsém

A cucc elindította a letöltést és körülbelül 2 perc alatt minden gond nélkül feltelepítette a Cydoniát és Voila! – az oly kockázatosnak ítélt Jailbreak már készen is volt. A cucc működik, persze van pár birka, akik nem szinkronizálták le a folyamat előtt telefont az iTunes-al – annak ellenére, hogy nagybetűkkel és egyértelműen meg lettek rá kérve – ezek az emberek sírnak,hogy jaj most mi lesz, de amúgy a dolog olyan egyszerűen ment, hogy először azt hittem semmi értelme nem volt, mert a Cydonián kívül semmi más változást nem érzékeltem az újraindítás után.

Van néhány pixel az újraindítás után a bal felső sarokban az Apple logó körül, de ezen túl semmi egyéb változás. Az első dolgom a netatalk feltelepítése volt a telefonra, hogy lássuk mit végeztünk. Finderben lenyitjuk a Shared mappát, megjeleni a telefon – Connect As a bal felső pipában (default pw root/alpine) és máris hozzáférhetek a telefonomhoz teljes jogokkal.

Bent vagyunk - határozottan

Elhiszem, hogy anyámnak nincs szüksége erre, vagy nem igazán értené, miért gondolom én ezt defaultnak, de én személy szerint nem szeretem, ha hülyének néznek. Márpedig az Apple mostanában előszeretettel teszi ezt a felhasználóival. Olyan, mint amikor veszel egy autót, amiben szoftveresen le van véve a turbó és tudod, hogy a vas tudja, de mivel nem fizettél érte x százezer, vagy milliót nem tudod használni. Ilyenkor elviszed az autós hacker bácsihoz, aki egy egomi látképért bekapcsolja neked a featuret.

Na ezt most megtettem, és boldog vagyok, mert ez egy kibaszott elvi kérdés. Igenis az Apple az új Microsoft, de hála istennek velünk nem lehet kibaszni. És ne papoljon nekem egy olyan cég biztonsági kockázatokról – ti. garancia elvesztése a Jailbreak után – ahol ilyet meg lehet csinálni az általuk gyártott telefonnal egy böngésző exploittal. Szóval viszlát App Store, viszlát iTunes, megérkeztem a Szabad Világba.

És ez igenis egy kibaszott elvi kérdés. Ha a TSS fileom elment a Cydiának, természetesen küldöm is a Creditet a brigádnak, mivel ellenben almáékkal, ők megérdemlik.

Posted via email from lessthanzero’s posterous

Szóval nem tudok szabadulni a gondolattól bazzeg, hogy létezik film nézésre és játékra ennyire kibaszottul jó eszköz, ami nem szerepel a repertoáromban.

Természetesen azonnal Jailbreakelném, mert nem szeretnék szopni vele, mint a köcsög iPhoneal, de annyit állíthatok, hogy az iPhoneon nekem kissé körülményes gaming és multimédia fogyasztás a deszkán kiválóan működik. Egyszerűen nem megy ki a fejemből a dolog.

Úgy érzem nem tudok iPad nélkül élni, elnézést, hogy ezzel fárasztottalak, de meg kellett osszam ezt az internet közönségével. Ha tudsz, kérlek küldj pénzt iPadre, vagy mégjobb ha egyből iPadet küdessz.

Mert hát, itt jön a fekete leves, 240-ért lehet itthon beújítani egy 64 gigás modellt, ennyit bazze a MacBookért nem fizettem, faszom eszem megáll. Micsoda kibaszás, ennek az eszköznek szerintem 70-80 körül kellene lennie és annyit boldogan kicsengetnék érte. De még akár, talán, 600 dollárt is. De ennyit semmiképpen nem.