Szépen lassan áttolom innen a lemezkritikákat oda, és a többit már odaírom. Ennek a blognak egyre kisebb a jelentősége számomra, de mivel azért irkálni néha kell, azért nincs teljesen elfelejtve. A bookmarkok közé érdemes betolni a thc-t, mert azt azért két-három naponta updatelni akarom, szóval ez afféle profilváltás, meg buzizni akarok egy kicsit a PS-el, meg a Dreamweaverrel… rock on!

Szóval, mint azt a pár órával ezelőtti postban megfogalmaztam, igencsak reménykedve vártam az R.E.M új lemezét és az előzetes maxi után feltételeztem, hogy a zenekar végre visszatalált arra az ösvényre, ami miatt nagyon lehetett őket kedvelni a nyolcvanas évek végén.

Nos. Jelentem, hála az Internet csodálatos adományainak, illetve annak, hogy pár héttel a megjelenés előtt már lehet hallgatni az egyes zenekarok új inputjait, jelentem nektek kedves drága fele barátaim és testvéreim, az Accelerate odabasz. Pontosan azt kaptuk, amit a zenekar megígért, gyorsabb, “közvetlenebb” lesz a legutóbbi R.E.M lemezeknél.

Nem hinném, hogy Michael Stipeék megváltják a világot az Accelerate-el. A lemez nem akar többet markolni annál, mint amire a bőven ötvenes zenészek képesek lehetnek egy 25 éves karrier után. Nincs itt nagy kísérletezgetés, művészkedés, meg mindenféle Up-hoz hasonló digitális, dobgépes hókusz-pókusz.

Ezen a lemezen kérem szépen 11 darab, 2-3 perces őszinte, jól sikerült rock dalok vannak, amik végre a zenekarhoz méltóan elkapják az embert. A zenekarnak úgy tűnik sikerült kiszabadulnia abból a melankolikus langyos állóvízből, amiből a Monster óta nem nagyon sikerült és olyan dalokat írni, amik elkapják az embert. Leginkább az általam leginkább kedvelt lemezük a „Green” hangulatát idézik, mind a szövegek, mind a zene, amit mindenképpen egy merész és jó lépésnek tartok a zenekartól. Szóval ha engem kérdeztek 20 éve a legjobb lemez az R.E.M-től. Csillagos ötös, tízből tíz, meg ilyenek.

Amúgy meg ha kell, már kint van publicban is… Download R.E.M - Accelerator via mininova

Elég sok időm lévén mostanában régi új zenék felfedezésével múlatom az időt (persze a Neverwinter Nightson túl) aminek immár látszanak a pozitív hozadékai is. A legnagyobb meglepetés az UNKLE kapcsán ért, akiket teljesen random módon sikerült felfedeznem. A Plaid Parts in the Post lemezét hallgatva, feltűnt az első track, ami egy UNKLE remix volt, nosza rajta lecsekkoltam last.fm-en miféle móka is ez az UNKLE. Semmi jót nem vártam a trip-hop tagtől, de tovább olvasva felkaptam a fejem az új lemez társproducerére, aki nem más, mint a Kyuss isten felfedező mester Chris Goss volt. A lemezen játszik továbbá Josh Homme is, meg énekel a Cult énekes Ian Astbury is.

Hát nagy duzzogva, innentől magamnak már elismertem, hogy érdekel a dolog, annak ellenére, hogy a legendás angol producer az nálam nagyjából pontosan megfelel az észak-magyarországi betanított munkásnak, a szigetországban ugyanis szerintem több legendás producer van, mint itt munkanélküli betanított munkás.

Hát mit mondjak…? Az UNKLE 2007-es dupla lemeze, a War Stories köszönő viszonyban sem volt az előzetes prekoncepcióimmal. Igazi, őszinte hiteles rock zene, ami egyből odabasz. Hihetetlen dallamos, középtempós, iszonyatosan jól hangszerelt rock himnuszok egytől-egyig, és hogy mennyire azok, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az eredeti 14 nóta mellé, a bonus discen szerepelnek a dalok instrumentális verziói is. Ezek nélkülözik az első lemezen szereplő nagyágyú énekeseket, akik között a már említett Astbury mellett ott van a Massive Attackes 3D is (akinek köszönhetjük a gyönyörű ötven oldalas bookletet is) ennek ellenére tökéletesen megállják a helyüket. Sima 9/10, helyenként azonban szárnyaló 11-es…

A másik régi mulasztás a Talking Heads, amiket én szintén csípőből nem rühelltem az elmúlt negyed évszázadban. Nekem az Art meg a Punk összeegyeztethetlen fogalmak, dehát Brian Enhoz is kellett negyed évszázad így hát adtam egy esélyt az Eno-s korszaknak és bár aligha valószínű, hogy egy napon említeném a Talking Headset a korabeli angol nagyágyúkkal (mondjuk Clashel, vagy éppen Killing Jokeal) de a More Songs about Buildings and Food szerintem egy teljesen vállalható produkció, simán 8 körüli átlaggal a tízből. És most akkor bevallom, hogy szerintem David Brynenak szerintem is jó hangja van (bár már nem emlékszem kit akartam meggyőzni anno, hogy mekkora szar énekes

Én személy szerint továbbra sem tudom magam túltenni az új NIN lemez körüli hypeon. Felkelés után is azon járt agyam, hogy bizony, hiába gyalázom évek óta Trent Reznort (kétségtelen a zenéje miatt, amiut az utóbbi időben produkált, mert bár a With Teeth lemezzel azóta megbékéltem, a Year Zeroval tudom, hogy soha nem fogok) ez az ember egész egyszerűen egy kibaszott géniusz. Az egész zeneiparból talán ő az egyetlen mogul, aki tökéletesen megérti a filecserélők kapcsán kialakult helyzetet és ő az aki viszi is a kibaszott fáklyát, aminek fényénél kiutat találhat az iparág az Internet miatt kialakult válságból.

Mert miről van szó? A kibaszott dinoszrauruszokról, akik ugyan kezdik belátni, hogy a Microfos és Apple (igen, Apple. IMHO az iTunes is egy rakás szar) által erőltetett DRM megoldásoknak az égegyadta világon semmi értelmük nincs. Reznor volt az egyetlen, aki nyiltan kiállt az oink bezárása ellen és kimondta a tuti frankót. Történetesen, hogy jobb volt, mint akármelyik digitális zene terjesztésével foglalkozó bolt. Mert volt rajta minden, és mert gyors volt és mert minőségi zene volt rajta. Ő volt az a csóka, aki Sydneyben egy koncerten egyszerűen megüzente a kiadóknak, kapják be a faszt, ennyi pénzt egész egyszerűen nem ér egy CD. Ugyanis az a redvás dög itt van elásva. Az áron.

Mert mi az ami miatt döbbenetes Mr. Reznor lépése? Az ára, kérem szépen. A 36 track letöltésként 5 USD, letöltés+cd-ként 10 USD, deluxe csomagban (szép csomagolás, plusz dvd, plusz Blu-ray lemez, vizuáliák) 75 USD, ultra-deluxe limited edition (2500 aláírt példány, plusz bakelit lemez, plusz poszter) pedig 300 USD ellenében. Na szóval ennyit ér egy lemez, szerintem pontosan ennyit… nem többet, nem kevesebbet, hanem egészen kurvára pontosan ennyit.

Az pedig, hogy officially feltolták torrentre az első lemezt bizonyítja azt is, hogy Mr. Trent Reznor egészen pontosan átgondolta a dolgot és tulajdonképpen semmi akadályt nem gördített. A lemezt ugyanis Kereskedni ne kereskedj, Oszd meg ugyanúgy CC licenc alatt dobták ki, szóval a RIAA, vagy akármelyik kollektív jogbeszedő “kapzsi, faszopó banda”, hogy Reznor szavaival fejezzem ki magam nem léphet fel azok ellen a felhasználók ellen, akik ingyenesen elérhetővé teszik a lemezt torrent trackereken keresztül. Szóval a szerintem béna Radiohead, és kissé teszt ízű Saul Williams kísérlet után a NIN tegnapi lépése az igazi zenei forradalom kezdete.

Trent Reznor alap kúl arc, aki nemcsak használja, de meg is értette, hogy hogyan működik a világ 21. században, arról nem is beszélve, hogy az új NIN jó, geci jó, tényleg nem csinált ilyen fasza zenét a mester az elmúlt 8 évben, úgyhogy maximális tisztelet Mr. Self Destructnak. De tényleg. A kurva életbe is, Trent egy igazi Hős.